Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-10 / 45. szám

356

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

TARCZA.

Mert hát a jó szóra nem hallgatott.

— Mi huzza le a fejét biró uram, szólította meg az uraság Máriás András bírót.

— Hát éppeg az ütött szeget a fejemben jó nagy uram, hogy hát bizony az én Erzsók jányom Gyertyaszentelőre imhol betölti a tizenhetedik esztendejét . . .

— Hát András gazda, a virágnak megtiltani nem lehet ám, ha eljő a kikelet . . .

— Tudom azt a nótát nagy jó uram. De éppen itt a bökkenő, ketten is kerülgetik . . .

— No, hát akkor gond nem játék ám 1

— Az egyik olyan szegény mint a templom egere.

— Élelmes, ügyes, fürge ?

— A másik telkes gazdának a fia, osztég a kamarába is csak hoz egyet mást.

Az a kérdés biró uram, kihez húzódik a leány ?

— Hát bizony a szegény legényhez.

— Akkor nincs mit gondolkodóba esni.

— De könyörgöm alásan, már ebbe a dologba csak én is beleszólhatok tán! Pattogott Máriás gazda. Megkövetem azt a leányt, de hát biróviselt apjára is tekinthetne. Máriás Adrás egyetlen szülöttének csak ne kösse be a fejét olyan legény, akinek még tisztességes ünneplője sincs.

— Majd leszen 1

— Az enyémből nem.

— A saját szorgalmából leszen.

— Ne kegyetlenkedjék a leánya szivével Máriás András biró-gazda.

Hallgasson a jó szóra! Én ismerem azt a fiút gyermekkorától. Higyje el ha szeretik a gyermekek egymást, igazán és őszintén . . . többet ér egy nagy gazdaságnál.

Biró uram erre a katonás szentencziára megpederte a baj’szát és igy zümmögött.

— Ennek a szegény legénynek az egész világ pártfogója. Azért sem adom hozzá a gyereket. Az én portámon, még Máriás András él. Máriás András leszen az ur.

És ment . . . ment, mint akit vihar, szél kerget. És mintha a szél folyva-folyvást utána fütyülte volna Máriás gazdának.

— Máriás, Máriás hallgass a jó szóra 1

*

A szép Erzsók szinte hogy megijedt apja-urától. Félrehuzódott, mint a sebzett gerlicze és úgy hallgatta, mint zsörtölődtek az öregek.

— Már az uraságot is felbérelted.

— Bizony hogy szót sem szóltam róla.

— Az egész világot ellenem uszítjátok.

— Bizony hogy kigyelmed uszítja a maga-maga lelkét . . .

— Hallgatsz!

— Jobb is leszen !

Erzsók még jobban elnémult e jelenség után. Hej pedig szerette ám a Kormos Gyurkát tiszta lelkének egész hevületével. Tudta, hogy mással sohasem lehet boldog és ezt meg is mondotta édes anyjának.

Hiába való volt minden könyörgés, sirás, zokogás. Biró uram hízelegni kezdett Erzsóknak. Aztán üldözni kezdte Kormos Gyurkát.

A falu egyszer csak arra ébredt fel, hogy Gyurka a világnak ment. Sokan azt mondották, hogy beállott katonának, mások azt hirelték, hogy az ópe- rencziás tengeren túlra vitorlázott . . .

Biró uram meg a markába nevetett. Hogy győzött. Hogy a gyerek-leány fejéből kivette a Gyurka emlékezetét is.

... És a községben csakugyan megtörtént a nagy népies esküvő. Cserebogár Jóska, meg Máriás Erzsók lakadalma.

*

Biró uram, szentül azt hitte, hogy minden rendben van. Hogv mind'g úgy leszen, mint az első hónapokban. De alig múlt esztendő már kiütött a baj az uj tűzhelyen.

Gyurka egyszer otthon járt. Szegény, jó öreg, özvegy édes anyját látogatta meg. A Cserebogár Jóskáék tűzhelyét messze elkerülte, Erzsóknak még árnyékát sem látta.

De Cserebogár Jóskát megszállotta a féltékenység ördöge.

A bölcsőben szendergett már pedig egy ártatlan fiúcska. De ez sem vök elegendő arra, hogy a férfi vad indulatát kitépje.

— Ez a fiú nem az enyém, kiáltá egy estve, iszonyú tekintetet vetve Erzsókra.

E percztől fogva mélységes gyász borult a házra. Erzsók olyan lett, mint a virág, melynek gyökerét titkos betegség támadja meg. Napról napra hervadt, egyszer csak leesett lábáról. Az orvos ur azt mondotta, a szive fáj, a szive repedt meg.

Cserebogár Jóska nem igen vette szivére ezt a szomorú esetet. Hej pedig lelkének egy húrja mindig rezegte:

— Ez az asszony ártatlan, ez az asszony hű!

Mikor aztán az őszi levelek sárgultak-hullottak,

nagyon rosszul lett Erzsók. Biró uram is ott szomor- kodott a beteg ágyánál és valahányszor ráveté szemét a beteg viaksz-sárga arczára, nagyot sóhajtott . . .

Mintha ez a sóhaj azt beszélte volna:

— Mert-hát a jó szóra nemhallgattálí

Egyedül voltak apa és szenvedő leánya. A szobában csend volt, csak a temető csendesebb.

— Apám, rebegé Erzsók ne szomorkodjál.

— De mikor igy kell egyetlen leányomat látni.

— Ne szomorkodjál. Ha te hiszed és meg vagy lélekben győződve, hogy leányod ártatlan ... a te leányod boldogan hal meg.

Jányom, édes leányom, zokogott Máriás gazda. Oda hajlott Erzsókhoz és megcsókolta izzó homlokát.

Aztán újra csendesség lett. Csak egy-egy siró zokogás hallattszott . . .

Mikor aztán elérkezett a fekete éjszaka . . . Erzsók kiszenvedett. Elaludt mint egy ártatlan gyermek.

Ott feküdt a térítőn. Olyan szelíd, olyan en- gesztelős volt az arcza, mint azoké kik ártatlanul szenvedtek.

*

Biró uram meg ki-ki jár a temetőbe, ott áll sokáig leánya sirhalmánál. Aztán újra sóhajt, csak egyre sóhajt. Mintha e sóhaj újra csak azt beszélné:

Mert hát a jó szóra nem hallgattál!

ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill

A harang történetéből.

Ezerötszáz esztendeje már annak, hogy a templomok bádogos tornya alól először hangzott a harang imádkozásra hivó szava.

Az első keresztények még nem ismerték a harangot, hangos kiáltás volt a jel, a mi a templomba szólította őket. Később lapos deszkadarabokat csapdostak össze, figyelmeztetve az Isten házára a híveket. Kampániában ezerötszáz esztendővel ezelőtt akasztották fel az első harangot a székesegyház tornyában. Főltalálójának a bölcs és jámbor Pál püspököt tartják. Egy legenda igy mondja el, miként jött rá Pál püspök a harang eszméjére: Alkonyaikor egy erdőtisztáson haladt át a jámbor főpap, elmerülve ájtatos gondolataiba. A bíborvörös ég rávetődött a zöld lombokra, ami olyan nagy hatást tett a végtelen csöndben a lelkiatyára, hogy önkéntelenül leült a fűbe s egészen elmerülve” gondolataiba. Már egészen esteledni kezdett, mikor egy távoli juh- nyáj csengőjének hangja fölriasztá álmodozásából. Csak éppen annyi ideje volt, hogy sietve eljusson a templomig, ahol hívei már türelmetlenül várták. Ettől kezdve csön- getyü szó hívta össze a hívőket, később óriási csengőt akasztottak a templom tornyába. Ez volt az első harang. Lassan aztán elterjedt a harang és 559-ben már több fran- czia községben használták. Sabinianus pápa 590-ben a kereszt mellé fölvette a harangot is az egyház jelvényei közé s nemsokára Rómában is megkondultak a harangok ércz- jelvényei. Magyarországon Szent István király öntette az első harangot nyolczszázkilenczvenhat esztendővel ezelőtt.