Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-02 / 22. szám

172 MAGYAR FÖLDMIYELŐ TÁEGZA. „Egy asszony halt meg itt az éjjel“, Szól a közömbös idegen. „Jó asszony volt, — szól a rokonság — Hja, nincs maradás ide lenn!“ A pap azt mondja: „Hivő lélek!“ Az orvos: „Egy nagy betegem!“ A férj, a koporsóra nézve, Csak annyit mond, hogy... „Mindenem!“ Gróf Zichy Géza. A legvéresebb csata a bur habomban. — Egy kép a bur háborúból. — Egy német önkéntes, ki nem rég tért vissza Dél-Afrikából, a következőket Írja a spionkopi ütközetről: Az 1900. január 23-áról 24-ikére virradó éjjelen mi önkén­tesek a Spionkop egyik lejtőjén voltunk és ágyusánczot ástunk. Sürii köd borult a felső Tugela hegyes tájára s a meleg eső csak úgy zuhogott ránk. De azért mi megszakítás nélkül folytattuk ne­héz munkánkat, hogy mielőbb vé­gire jussunk. A Spionkop maga csak nagyon gyengén volt meg­szállva, mert ezen a nehezen hozzá­férhető helyen vártuk legkevésbbé az angolok támadását. Tőlünk jobbra hetven, balra pedig száz bur volt a hegy csúcsán lesben. Éjjel egy órakor elkészültünk sánczunk- kal. Egyik társammal nyugovó he­lyünket keresve a sötétben fölka­paszkodtam a hegy csúcsára. Ha­talmas sziklakő alatt köpenye­günkbe burkolóztunk. Mauser-kara­bélyunkat mellénk tettük és csak­hamar mély álomba merültünk. Körülbelül két óra hoszszáig aludhattunk, a midőn egyszerre fölébredteifl. Puskalövést hallottam s a következő pillanatban a sebe­sültek jajgatása ütötte meg a füle­met. — Fussatok, polgárok, az an­golok a hegyen vannak! — kiál­tották a burok s az önálló legény­ség mellettem rohant le a hegyről. Egyszerre felszöktem háló helyem­ről és a kézi lámpám fényénél több angol zászlóaljat feltüzöti panganéttal láttam fölvonulni. — Boszu Majubáért! — kiáltották az angolok győzelmük biztos tudatában. — Ti átkozott nagyszájuak, nesztek revenge! — mind a kettőnknek egyszerre támadt ez a gondola­tunk, mert a következő pillanatban öt golyót küld­tünk karabélyunkból az angolok soraiba. De már most legfőbb ideje volt, hogy elmeneküljünk, mert a golyók jobbról és balról fütyültek körülöttünk. Csu­pán egy irány volt nyitva előttünk, tudniillik a hegy­ről levezető ut. Eltűntünk tehát a sötétségben és megpróbáltuk a hegyről lejutni. Lefelé menet nagy örömünkre még két iovunkat is megtaláltuk, a me­lyet az előző estén óvatosan megnyergelve kötöttünk egy fához. Körülbelül az ut felét tettük meg, a mi­dőn a sürü ködben az első erősítő bur csapatokat láttuk közeledni. A csapat parancsnoka megkérdezte tőlem, hogy A kis ábrándozó mi történt az éjjel és megengedte, hogy mi is csapat- jához csatlakozzunk. Egy megvédelmezett helyen megálltunk, leszálltunk lovunkról és a sűrű ködben, az ellenségnek láthatatlanul, a hegygerinczen előre­siettünk, hogy egy magaslatot megszálljunk. Ezt a magaslatot csak egy hasadéit választotta el a brittek által elfoglalt állástól. Sietve hengeritettünk szikla­tömböket egymáshoz, hogy födött helyről tüzelhes­sünk. Most minden oldalról megkezdődött a tüzelés. A köd foszladozott. A burok félkör alakban állották körül az ango­lok által elfoglalt állást. Az angolok a Spionkopnak csak legeiül levő magaslatát szállották meg és azt hitték, hogy ezzel kezükbe kapták Ladystmih kulcsát. De ez a kulcs nagyon végzetes lett nekik, mert a Spionkopnak tulajdonképen három csúcsa van. Ki- lencz óra tájban végkép szétoszlott a köd és gyönyörű napos idő lett. Az éjjeli harcz az egész háborúnak legvéresebb és legelkeseredettebb csatája lett. A mi puskánk szakadatlan ropogása bele­vegyült az ellenséges golyók foly­tonos sivitásába. Borzalmat keltve dörögtek a közeledő ágyuk és ro­pogva explodáltak az óriás lidit- bombák, tartalmukat szökőkutsze- rüen öntve ránk. A zaj kábitóan hatott minden érzékünkre. A kopje sokszor úgy megrendült, mintha földrengés lett volna. Az afrikai nap forrón sütött és csöpp ivó­vizünk sem volt, a melylyel szom­júságunkat olthattuk volna. Szárnyunk egyszer megingott,, a midőn három angol üteg tüze irányult felénk. Ekkor ősz parancs­nokunk térdreborult és meszszire hangzó hangon kérte Istent, hogy a veszedelemnek ebben a végső pillanatában erősítse meg szivün­ket. Mellette feküdt halálosan meg­sebesült fia, a fájdalomtól nyöszö­rögve. Megállottuk helyünket, a ha­lál megvetése szállta meg csapa­tunkat. Dél tájban a burok ostrom­támadása általános lett, két Nor- denfieldt-ágyu, egy Krupp és egy Creuzot-ágyu halált és veszedel­met okádott az angolok hadállá­sába és rendkívül előmozdította előnyomulásunkat. Az angolok erő­sen elsánc/olták magukat és arról volt szó, hogy az angol tüzérség és gyalogság ellenére eljussunk odáig. Egyre jobban közeledtünk hozzá, egy sziklát a másik után foglalva el és bátran, a halál megvetésével előrenyomulva. Hiába kísérletté meg az angol gyalogság több­ször is, hogy bennünket panganéttal visszakergessen; jól czélzott kereszttüzünk sarló módjára kaszabolta le soraikat. Midőn a támadást vezető angol ezredes legényeit elhullani és meghátrálni lítta, kétségbeesett és hősies elszántsággal kivont karddal rohant soraink közé. — Lőjjétek agyon a bolondot, lőjjétek agyon ! — kiáltottak a burok összevissza. A lövések dördültek és a derék tiszt számtalan golyótól találva halva rogyott össze. Délután három óra tájban megadták magukat az első angol katonák, körülbelül százhatvanan, a kik az első sorokban voltak. Négy órakor Buller tábornok Hart dandárával még egy kétségbeesett oldaltámadást tétetett. Az angolok oly végtelenül sokan voltak, hogy szinte gépiesen töltötték ki azokat a hézagokat, a me-

Next

/
Oldalképek
Tartalom