Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-05-05 / 18. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ CSALÁDIKOR. Eredj csak a szomszédba! — Teringettét már megint elvitte a szomszéd a kétágú kapámat és még most sem hozták haza. — Jancsi, eredj csak utánna, aztán mondd meg, hogy ha máskor haza nem hozzák idejében, nem adom többet kölcsön. — Ne mondjon kigyeimed semmit — szólott szelíden a szolgának Juliska, — mert hiszen a szomszéddal jóban kell lenni. — Igazad van leányom — adta meg magát a leány atyja, a ki olyan pattogós kedveben volt, mikor nem találta helyén a két ágú kapát. — Igazad van, mondogatta újra, csakhogy édes jányom ebből az esetből vagy miből te is igen sokat tanulhatsz ám. — Mit édes atyó ? szívesen veszem tanác-odat. — Tapasztalgatom édes jányom, hogy vannak gazda-emberek, a kiknek rögzött szokásuk, hogy ha valami szerszám, vagy más ilyen gazdasági, konyhai eszközökre vagyon szükségük, szinte az a szava- járá.'uk : — Eredj csak a szomszédba, osztég kérd el •ezt vagy amazt! — Hát hiszen édes apó segíteni kell ám egymáson ! — Én is azt mondom jányom. De először is, ba valaki valamit kölcsön kér, azt küldje vagy hozza is haza a maga idejére. És másodszor, minden gazda igyekezzék magának a legszükségesebb eszközöket, tárgyakat beszerezni. Első legyen ez, mert hiszen a .gazda embernek éppeg úgy van szüksége ezekre az eszközökre, akár az. iparosnak a szerszámokra. — Úgy van édes apó. — Hát azért mondom jányom, hogy ha majd a jó Isten saját tűzhelyedre vezet: ne a pucz, meg a haszontalan kiadások legyenek az eszedben, hanem az, hogy férjed uradnak keze ügyében legyenek a gazdasági felszerelések. A te konyhádban is meglegyen minden szükséges dolog, hogy ne kelljen minduntalan azt mondani: — Eredj csak a szomszédba! ... A leány arcza gyöngéd pírban égett édes atyja-ura beszéde alatt. Kötényével játszadoztak kezei, lelke meg elszállott oda az uj tűzhelyre... Hát még most sem? Igen atyámfia, ezt a kérdést intézzük azokhoz a polgártásainkhoz, a kik a mi Segitő-pénztárunkba még most sem iratkoztak be. D ... Hát még most sem? Mikor elülment jo példával a legelső magyar ember, a király, főher- czegek, főurak, közbirtokosok: akkor csak a magyar ember lenne oly közönyös, hanyag családjával szemben valóban bűnös közönyü ember, hogy h í lógassa, vagy talán elmuiaszsza ebbe az áldásos intézménybe való belépését. Mi nagy figyelemmel kisérjük a Segítő Pénztár ügyét és jól esik lelkűnknek látni, hogy a Segítő Pénztár emberül megfelel mindazon czéloknak, melyeket maga elé kitűzött. Emberül betartja és teljesíti azon ígéretet, előnyöket, melyeket tagjainak adott. Gyorsan segít a szerencsétlenségben, nem huzza, vonja a dolgot, hanem ott terem, a hol ember kell a gátra. De fájdalommal kell azonban tapasztalnunk, hogy van község még ma is, a hol talán nem is tudnak semmit a Segítő Pénztár létezéséről. Vagy 'ha tudnak is alig néhány ember iratkozott be. Hej, be nem jól vm ez igy, be nem jól van ! A gazdálkodó ember egész élete maga a nyugtalanság. Hát legalább azt a nyugalmat, csöndesitő 109' örömöt szerezze meg a szegény ember magának és családjának, hoay ha szerencsétlenség kopogtat be a tűzhelyre: lesz Videlem, ótalom. Még most sem késő. Még mindig helyre lehet hozni a mulasztást. De ha majd aztán elmúlik az idő vagy váratlanul beüt a szerencsétlenség: akkor bizony késő bánat leszen a vége. Akkor a lelkiismeret, siró gyermekeknek látása tépdeli majd sziveteket és keserűen fogjátok sóhajtani: — Miért mulasztottam, hanyagoltam, napoltam el! Ki nyert valójában ? Kondor Kelemen gazduramnak irigyelni való, virágos jó kedve volt. A szive ugrándozott örömében a kebelében, boldogsága kipirult arczán is látszott. Jártában-keltében boldognak-bo'dogtaiannak hi- reite mesélte, beszélte, hogy mily váratlan nagy szerencse érte őt, már t. i., hogy kinyerte az osztály sorsjátékból, (vagy hogy a csudába hívják ezt az ujmódi lutrit!) azt a húsz pmgot, amit apránkint befizetett. — Az árgyélusát, beh kedvibe jár a szerencse: —- szalasztotta ki a száján a komája. — Magam is meggondolom a dolgot 1 — Hát osztég hun a pénz? — faggatja Kondor uramat a sógora, a Bencsik Guszti. — Ki kapta kend? Kifizették? — kérdé Erzsók anyó nagy kíváncsisággal. — Ki biz azt, azon minurában! Leszurkolták a a markaimba az utolsó fillérig.-T-. Nem hiszem én! — kap a szóba — a fur- gos kis bíró. — Mutassa meg kendi Megmutatnám Istók úgyse, ha újból be nem tettem volna. — Hászen akkor mitse nyert kegyelmed! — Már hogyne nyertem volna!. Mikor most már a magam zsebéből egy fabatkát se fizettem. * * * Lám, lám, ilyen a hiszékeny ember, kit a nyerészkedés veszed.des veszedelme rabbá tett! Kikapja a maga saját pjn/.ét s azon boldog vélekedésben ringatja magát, hogy nagyon nyert. Még tán a halóporát is megáldja a iu risnak, kinek kegyelméből, kinek révén jly nagy szerencséhez jutott. Örömében még azt is elfeledi, hogy azt a „nye,rt pénzt“ valamikor keserves munka árán szerezte s amúgy váratlanul jött ajándékpénzt könnyelműen ismét felteszi a szerencsekerékre. Balgaságát csak akkor veszi észre, ha másodszor bennreked a pénze, mikor aztán se pénz, se posztó! Már én csak a mellett maradok, hogy az nyer legtöbbet aki sose lutrizik. Igaz e? A királyról. Kedves történetkét újítottak föl a budaiak arra a hírre, hogy a király Budapestre jött. A jóságos öreg királyt, valahányszor csak ide érkezett, kellemes meglepetés szokta érni az Albrecht-ulon. Egy kis íiu várakozott ott minden alkalommal s amikor meglátta a királyt, már messziről lengette feléje a kalapját. Ujjongó öröme s lelkes szeretete nagyon jól esett a királynak és kitüntető szívességgel, barátságos mosolygással viszonozta a fiúcska üdvözlését. Királyunk évról-évre már egészen megszokta, hogy az ismerős gyermekarezot lássa ott a kanyargó Albrecht-uton és már előre kihajolt kocsijából, amikor oda ért, hogy meglássa kis alattvalóját. Tavaly történt, hogy a király bevonuló utján kordont vont a rendőrség s az előrétörekvó fiúcskát egészen hátraszoritotta a néptömeg mögé. A király az Albrecht útra érve, aggodalmas szemmel kereste a sokaságban, de nem vette észre. Majd föltekintett az emeleti ablakba, ahol a fiúcska családja tekintett ki. Ott sem látva a gyermeket, elborult a király arcza. Rövid idő múlva udvari hintó állt meg a ház előtt s a kabinetiroda egyik előkelő tisztviselője szállt ki belőle. A király küldte a fiúcska édesanyjához, aki egy földmivelési miniszteri osztálytanácsos özvegye. Az udvari tisztviselő a fiúról kérdezősködött és felderült az arcza, amikor jó hirt hallott róla. A kis diák most egy előkelő iskola növendéke.
