Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-21 / 16. szám
122 MAGYAR FÖLDMIVKLŐ A kivándorlásról. A honvágy. A kik a kivándorlásra magukat olyan köny- nyedén elhatározzák: legtöbb esetben nem gondolnak egy nagy betegséggel. Honvágy a neve! Azt hiszem, úgy gondolom, hogy nincs magyar kivándorló, a ki azzal a gondolattal ne menne ki ebből a hazából, hogy hát: — Visszajövök! Nem halok ott meg! Csak vagyont akarok gyűjteni! így kell gondolkodni az embernek, mert hiszen még a madár is (mely az élelem hiányában vándorol tengeren túlra) siet vissza, mihelyest érzi, hogy fészke hazájában vidul a határ! Igen, így kell gondolkozni az embernek, mert volt eset reá, hogy olyan, a ki bűneinek súlya mián ment az idegenbe, önkényt visszatért, csak hogy lássa még egyszer hazáját, aztán temessék akár örökre a börtön sötétségébe. Mert szörnyű beteség az a honvágy. Kergeti, hajtja az embert. Megbénít a munkában, felriaszt az álomban. Sokan beleőrültek, belehaltak. Beszélte nekem egy kivándorló, hogy már az utón úgy elfogta a visszavaló vágyódás, hogy betegje lett. Két hetet nem birt ki az uj hazában! Visszajött. Visszajött! Mert volt még annyi pénze! De édes Istenem, hányán vannak, kik saját erejükből visszatérhetnek? Sokaknak egy egész életen folytatott küzdelem nem adja meg a visszatérés lehetőségét. Egy egy család ott künn naponkint arra kéri az irgalmas Istent, hogy csak még egyszer segítse haza őket. Olvastam leveleket, melyekben könyörögve könyörögnek: küldjenek a föjd'ek annyi pénzt, hogy haza térhessenek. Cselédnek beállanak és úgy szolgálják le, És sokszor, a kik haza is jönnek? Egyik bénj, a másik sánta; elöregedett, munképtelen lett. Hát mit ér akkor az a kis pénz, a mit összekuporgatott ? Mondják, hogy vannak kivándorlók, kik napokig ott járnak-kelnek a kikötőknél, lesve az alkalmat, hogy valahogy belopózkodhassanak valamelyik hajóba. Ott aztán elrejtőzködnek. Éhen szomjan várják a pillanatot, hogy rajok akadjanak. Ekkor aztán számítanak az irgalomra, csak nem lökik a tengerbe. Az a mérhetlen távolság, mely elválasztja őket, a visszavágyókat: bizony rettenetes lehet! Azért üdvözöljük a perbenyiki grófot, hogy a kivándorlásról tartott hires szózatában meglátta ezeknek a szorongó honfitársainknak könyeit, meghallotta sóhajaikat, melyeket ide, mifelénk küldenek ! Azt mondotta, hogy a kormányzat tegye lehetővé azon honfitársainknak hazajövetelét, a kik vissza akarnak jönni, de az anyagi erők hiányában nem tehetik. Igen, jöjjenek vissza hozzánk! Építsék fel az elhagyott fészket újra ! Csókolják meg ezt a földet, melyet elhagytak és öleljék át munkájukkal és szeretetük- kel! Mondják el itthon szivük fájdalmát, a honvágy okozta szenvedéseikről tegyenek tanúbizonyságot Isten és ember előtt! A szultán — asztalos Abdái Hantid törökszultán szabad óráiban az asztalosmesterséggel foglalkozik. Gyermekéveiben tanulta ezt és most nagy buzgalommal űzi a pildizkioszkbeli fényesen berendezett műhelyében, mintha fizetést kapna érte. A szakértő emberek azt beszélik, hogy Abdul Hamid egészen könnyen megkereshetné kenyerét, ha asztalos volna. De nemcsak a gyalut kezeli mesterien az igazhivők uralkodója hanem kitűnő butorrajzoló is és minden darab, amely műhelyéből kikerül, tervszerűen van elkészítve. Röviddel ezelőtt a török követ Pétervárott egy a szultán által készített Íróasztalt nyújtott át az orosz czárnak, amely valóságos műremek a maga nemében. Az Íróasztal fadíszét a török czimer és a szultán fiának gyémántokkal körülvett arczképe képezi. Az Íróasztalon a dohányzókészülék sem hiányzik, amely borostyánkőből és aranyból van készítve. Melyiket előbb ? Kép a szövetkezeti életből.*) Irta: Bodnár Gáspár. A szerkesztői irodába egy jó képű falusi ember állított be a múlt esztendő valamelyik napján. — Nem tudom, jó helyen járok-e, én a „M. F.“" ujságcsináló uramat keresem. — Itt állok előtte bátyám; nagyon örvendek, hogy felkereset'. — Hát tetszik tudni, vásárra jöttem, osztég hát megbíztak otthon Sarudfalván, hogy jönnék ide be la, az ujságcsináló úrhoz, már mint amián: tenne köztünk egy kis igazságot... — C*ak nem perelnek talán atyámfia? — Perelünk mi, de nem a törvényháznál és nem is másban, mint a jóban. Csak azt nem tudjuk,, hogy hát, tetszik tudni, a két jó közül melyiket üssük nyélbe ... ? — Bátyám, én eddig nem tudtam megérteni, hogy hát voltaképen miről van szó ?-•*- Hát tetszik tudni, hogy az ujságlap rendre elmondotta, hogy miért kell mai napság szövetkezni a magyar embernek. Jó érlelőre vettük mi a hitel- szövetkezetek, meg a fogyasztásinak is az jövőre való kihajtását. Hozzá is fogtunk az egyesülésre, de mikoron nyélbe akarjuk ütni: akkoron nyilallik ki, hogy egyik a hitelszövetkezetet, másik megvest a fogyasztásit akarja előbb! Szó szó után szokott kerekedni — mit tetszik tudni jó uram — igy aztán a gazdák úgy összegömbölyed- tek, hogy mostanság már attól retirálok, hogy se egyik se másik meg nem leszen, beteljesedvén a vén közmondás: Sok bába közt elvész ám a gyermök! — Szörnyű hiba volna, jó gazd’ uram. ha e miatt nem részesülnének a szövetkezetek akármelyikének vagy csak egyikének is áldásaiban. —- Persze, hogy az volna. Azért gyüttem ide, hogy tessenek valamit erányunkban lódítani, azaz, hogy köztünk való egyesülésre erányt adni. — Nagyon szívesen, bátyám uram, csak aztán jó magamnak is sikerüljön lelkűket megnyugtatni, eszüket meggyőzni. Erre nézve pedig szükséges lenne, hogy ösmerjem Sarudfalvának viszonyait. Mert szen- tenczia képen kimondhatom, hogy a dolog természetes rendje szerint bizony elébb kell ám a hitelszövetkezetet megalapítani, mint a .fogyasztásit. Sőt ha már belevágtam a kaszám a kérdések kérdésébe, hát az én tapasztalatom szerint legregularisab- ban menne a dolog igy: első a gazdakör, második a hitelszövetkezet, harmadik pedig a fogyasztási bolt vagy szövetkezet. Az én emberem tátott szájjal figyelt reám, úgy látszik, nagyon hűségesen akarta a falubelieknek visz- szaadni szavaimat. — Mert — folytatám, — ahol a gazdakör megalakul, ott már csírázik a hitelszövetkezet, ahol pedig már a hitelszövetkezet működik, ott nyílik nemsokára a magyar bolt ajtaja. — Én is igy gondoltam, mert hiszen egymásba vannak ezek fogózkodva. — Úgy van bátyám! A gazdakör már maga egy szövetkezeti erő, melyet nagyon lehet értékesíteni a hitelszövetkezet megteremtésére. A hitelszövetkezet meg, úgyszólván, segítő atyja leszen a fogyasztási boltnak. Mert hiszen tudva levő, hogy a fogyasztási szövetkezetnek magának is hitelre leszen szüksége; kezdetben legalább csak is igy boldogulhat. Hát milyen jó, ha ezt a hitelt maga a hitelszövetkezet nyújthatja. És nem a drága bankok, vagy a nagy kereskedőktől kell kunczogni a méregdrága perczentes haladékokat és — a többi. — Úgy van, igazán tiszta már előttem a dolog. — De bátyám uram, nem szabad ám ezt olyan regulaképen kimondani, mely alól kivételt ne lehes*) A Szövetkezés XII. évf. 1-ső számából. (Szerk.)
