Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-25 / 12. szám
92 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Jó estét, Barabás, segítette zavarában az öreget a jó uraság. — ...’esés jó estét adjon a Teremtő, makogott Barabás, de tovább nem bírt szóhoz jutni, hanem e helyett kipottyant az öreg szemeiből a könyü. — Hát hogy és mi módon vannak ? kérdezte az uraság. Az öreg köhécselt egyet-kettőt, mig összeszedte magát és emigyen felelt. — Nem jól, nagyon nem jól, méltóságos uram. — Hogy hogy?' — Megbolondult most talán már az egész világ nagy jó uram; de a mi falunk tisztára! — Hogy érti ezt Barabás? — Hát nem hallotta nagy jó uram? Azt kiabálják a mi falunkban: »Nem aratunk!« »Nem megyünk az urasághoz!« »Jöjjön ő hozzánk, ha szüksége van reánk!« Az uraság arczán szelíd, engesztelő mosoly derengett. — Azt kiabálták, Barabás? , — Azt nagy jó uram! — És ezt a szokatlan hangot a saját szivük diktálja nekik? Talán tanította őket erre valaki? Nem is kellett egyéb az öregnek, csak ez a biztató szó. Megeredt a nyelve, mintha felvágták volna. — Hát már csak elmondom, nagy jó uram. A télen itt járt — már mint a mi falunkban — valami tudákos pesti ur. Azt mondotta a népnek, hogy ő népvezér, apostol, akit ide küldöttek a nép- szabaditók; hogy a községet világosítsa fel. Mert ez a nép, már mint mi la’, eddig csak ingvért dolgoztunk. Újság-lapokat mutatott és osztogatott aztán, melyből a népnek azt bizonyítgatta, hogy az Alföldön már megduplázták a munkabért. — Úgy hiszi kend is Barabás? — Hát már hogy hinném, nagy jó Uram. A nagy . apám is az uraságnak köszöni, hogy hagyhatott reánk valamicskét, enmagam is egész mindensé- gemet a kastélytól szereztem. Fel is emeltem szószóló beszédemet, de hát lekiabáltak. Azt mondották: »Hallgasson az öreg daru. Elég volt, hogy eddig vezette a csapatot, bizony elég lassan és maradiasan. Most más idők járják. Fiatalabb vezér kell nekünk, mertmostantól fogva miénk leszen a világ! — így mondották? — Igv, nagy jó uram! — No Barabás hallja kigyelmed, én is ismerem ezt a mesét. Csakhogy ennek a mesének nem az ám a vége. Szomorúan tanulságos az. Úgy látszik — nem mondották el a végét! Es ha az én népem is ily hamar, meggondolatlanul rohan bele az ellenséges emberektől vetett hálóba: ugv megérdemli sorsát. Ám, meglátjuk, mi leszen. A jó Isten legyen velük, Barabás. Az öreg ott maradt meredten, akár egy sóbálvány. Sokáig nem tudott moczczanni, mert szivét bus sejtelem marczangolta. Maradjatok, ne menjetek! Egy vasárnapnak délutánján nagy sokadalom verődött össze a »Komá«-hoz czimzett csárdában. Már jó beszedhettek a »Koma« portékájából, mert az uj szószólók, tehát a fiatal daruk ugyancsak erősigették, ordították, hogy — Nem aratunk! — Majd ott rothad az uraság termése! Az öreg Barabás is ott tipegett-topogott és meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon — Ha rothad, abból csak a falunak lesz kára! — Nem a miénk, ordította vissza egyik-másik. — De részaratás a miénk lesz, szólott kipi- rultan Barabás. — Jöjjön az uraság utánunk! — Édes jó fiaim, próbált okosan beszélni az öreg. Hát hiszen azt még sem kívánhatjátok, hogy az uráság... Többet nem szólhatott! Az aláírás megkezdődött. Éppen e pillanatban érkezett az a pesti ur, a ki erősen fogaskodott, hogy már talált egy más vidéken arató munkát, hát csak szaporán egy szívvel, egy lélekkel, mert a mi elvünk: »egyenlőség, testvériesség!« Hogy pedig nyomatéka is legyen a dolognak, hát egy kevés előleget is szedett az a pesti uraság... Mikor ezt meglátta Barabás, nagyot dobbant a szive közepébe!... és szedte a sátorfáját... — Ni, hogy szökik a vén róka, kiáltották utána a lelketlenek ... Jó Barabás meg se látott, se hallott! Csak ment ment, maga se tudta, hova hajtja hova viszi bus gonddal telt szive. Egyszer csak ott találja magát a mező közepén. A pacsirták olyan lélekhez szólóan csattogtak, a határ olyan szépen vidult! Zöld pázsit futott végtől végig a tereken, az erdő fakadásban, a virág virulásban. A gyümölcsfák telve virággal — a hová néz, a hova lép mindenütt reménység integet feléje. Mintha a pacsirták azt zokognák: — Maradjatok, ne menjetek! Az erdő zsongása, a szellő bus sóhajtása, a méhecskék dongása mind mind azt beszélik... — Ne menjetek, ne hagyjátok itt a biztos életet, kenyeret!.. Barabás értette ezt a szóbeszédet! De mit ér, ha százan, mások nem értik! Azok. kiknek elcsavarták az eszüket, a kik vakon követik! Kit ? Azt az ismeretlen valakit, a kiről senki sem tudja kimi emberfia? Aztán visszajövett megállóit az öreg a temetőnél. Ráhajtotta ősz fejét a sírkeresztre, és beszélt a halottakkal: — Ti megéltetek a határról! Sohasem jutott eszetekbe másfelé röpülni! Jó és balsorsban itt arattatok és becsülettel tértetek nyugalomra! Maradjatok, ne menjetek! Mire a faluba visszatért, öreg este lett. Csendesség nyugodott a községben... mintha mi sem történt volna! Hej pedig, el van határozva, hogy nem maradnak, elmennek! Nem eresztik — a lánczok! A tavaszt pompás nyár váltotta fel. Gyönyörűség volt látni, mint borítja a határt a ringókalásztenger. Az áldott aratás ideje közeledett... a falu is más boldogabb határra készülődött... A főkolomposoknak majd ki fúrta az oldalát a kíváncsiság, mit fog csinálni az uraság? Akadtak, a kik igy fenyegetőznek. — Ide ugyan más határról be nem teszi a lábát senki emberfia. Az öregebbeknek azonban még sem ment el teljesen az eszük. — Hát hiszen, ha nekünk nem kellett munka, valakinek csak le kell vágni, mondották. Az uraság mély hallgatásba merült. Egyetlen intézkedésével sem árulta el, mit fog cselekedni, mit fog tenni. Az utolsó perczekig bízott, hogy népe észretér. Úgy tett, hogy módjába legyen a népet megmenteni. De azt a népet már nem lehetett észretériteni. Csapatokba verődtek és útra készen állottak..! Siró asszonyok, gyermekek veszik körül az embereket. Itt-ott imádságra kulcsolt kezek emelkednek a magas ég felé. — Ne menjetek, a jó Isten szerelméért, ne menjetek! — Mit fogsz ott, az idegenben cselekedni, mikor itthon is mindig árnyékodban kell őrködni! Sem könv. sem kérés nem használt már! Ők mentek... vitte őket szomorú végzetük... ... A másik héten pedig megérkeztek az idegen munkások. De csak annyian, a mennyi éppen a végső szükségre való. Mert az uraság még min-
