Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-09 / 49. szám
386 MAGYAR FÖLDMIVELŐ — Az Isten jó voltáért és már 5 éve, hogy perel ? — Tisztára, uram. — Hát aztán költött már a perre valamit? — De még mennyit. Akár hatvanszorta akkora földet vehettem volna rajta. — Es sokszor volt benn itt a városban! — Hiszen belevénültem már. — Hát kifizeti magát ez a sok huza-vona, költség, idó'vesztegetés! — De nem ám, uram! — Hát miért perel akkor ? — Csak azért is! — Hogy értem azt az azért ist? — Hogy megmutassam, nekem van igazságom. — Hát bátyám, ha csak ezért perel, már akkor nincs igazsága. Mert ezzel rontja nyugalmát, pusztítja vagyonát, aztán meg... — Tudom a többit, uram. Ugy-e az ügyvédet hizlalom ? — Kend mondja, nem én. — Hát bizony magam is kezdem belátni már, hogy ennek hossza-vége nem lesz. — Én is ugv látom. Legalább is egyhamar — nem lesz. — De mikor a fiskális mindig biztat. — Mondok én kendnek egyet, aztán többet nem beszélek. Gondolkozzék rajta gazd’uram, mig haza ér. Élt egyszer egy fiskális. Fiatal, lelkes ember volt, a ki feltette magában, hogy mindent a népért tesz, még ha ohr szegény ember marad is. Azért dolgozott éjjel-nappal. Tiz-husz éves pereket két hónap alatt lejáratott. Akár a masina, úgy dolgozott. Nagy riadalom támadt azonban a többi fiskálisok közt. Hogy hát az Isten szerelméért igy éhen halsz meg, de mi is. Miért? kérdezte a fiatal fiskális? Hiszen a fiskálisnak az a kenyere, hogy mentői tovább húzódjék a per. Hát te ezt a titkot nem tudod? Tudom, és éppen azért teszek úgy, mint a hogy a nép ügyvédjének tennie kell. Megmondom nekik: ez nem való a perre, ez való, de hamar elbánok vele. — Enyje, de derék fiskális volt ez az ur, mondotta az én emberem. ... Két hét múlt el. Újra találkoztam az atyafival. — Vége a pernek, mondotta” mosolygó ábrá- zattal. — No hát akkor mégis rajta volt a fiskális ur, hogy vége legyen. — Áli békültünk ki a sógorral, szólott az atyafi nevetve. v SZÖVETKEZZÜNK! Csak a magyar ne boldoguljon? A jó Isten csak a megmondhatója, hogy mily nehéz dolog nálunk valami üdvös, áldásos intézményt nyélbe ütni! Hát még fentartani virágzásra emelni! Itt vannak például — a szövetkezeti boltok! Nem elég, hogy tüzzel-vassal küzdenek ellenük az áru uzsorások, a kik annyi időn keresztül kényelmesen fejték a bekötött szemű magyar népet! Hanem még sokszor és sok helyen saját magunk fajtájú embereket sem lehet felvilágosítani egyről- másról, a minek világossága igaz volta, pedig olyan, mint a ragyogó napsugár! Irigység-e, rosszakarat vagy kötekedni való vágyás vagy micsoda az, a mit itt is, ott is szomorúan tapasztalunk. Példának okáért, milyen szerencsétlen gondolkozás, sőt nevetséges dolog, mikor azzal rukkol elő valaki, hogy ez vagy az a gazda azért fáradozott a fogyasztási szövetkezet alapításán, hogy búzáját borát, hüvelyes terményét értékesítse. Tudunk például eseteket, mikor egyes bortermelők eladhatták volna egy tömegben sokkal kedvezőbb árban borukat — a kupeczeknek. De nem adták oda. Részint sajnálták olyan kezekre juttatni, melyek közt ha csak hozzányúlnak is — spirituszszá. vitriollá változik a jó, tiszta szűz magyar bor. Részint büszkeségüknek tekintették, hogy a fogyasztási egyletben, a magyar boltban kitűnő, hamisítatlan bort mérhetnek. És mi történt? Arczpirulás nélkül vetették szemükre még egy ujságlaphan is, hogy hát ezek meg ezek jó pénzért adták el borukat a fogyasztási egyletnek. Arczpirulás nélkül kérdezték, hogy hát erre jó a fogyasztási egylet ? Igenis, feleljük egész határozottsággal! Erre is jó! Hát talán azt kívánják, hogy ezen egyesületek is ama fentebb nevezett kezekből szerezzék be a bort, terményeket, lisztet? Hát csak a magyar ne bolbogulhasson ebben a hazában? Hát csak a magyar termelőnek nem szabad első kézből értékesíteni terményét, borát a közvetlen fogyasztó közönség részére. Itt élünk nagyobb városban! Tudjuk nagyon jól, hogy a megszigorított ellenőrzés daczára, milyen borokat kell drága pénzen venni. Szégyeljük leírni, de valóság, hogy tiszta, hamisithatlan bort nehezebben lehet találni, mint fehérhollót! Hát aztán még a falvakban, a szatócsoknál, az árendás kocsmákban: mi történhetik ? Az volt a magyar baja eddig is, hogy szinte szégyelte kínálatra bocsátani terményét a közvetlen fogyasztó közönségnek. Vérébe ment, hogy neki ágensre, kupeezre van szüksége, mert ő nem kereskedő, nem sefteiő. Ennek a megrögzött gondolkozának persze a fogyasztó közönség is, meg a gazdák is keservesen megitták a levét. Végre a szövetkezeti testvérülés felnyitotta a magyar nép szemét is. Kezdik belátni, hogy a magunk használatára mi magunk is produkálhatunk ám árukat, sőt itt az idő, mikor produkálnunk kell, különben meghamisítják még azt a levegőt is, a mit bészivunk. Mondjátok meg most józan észszel atyámfiai, hát a magyar gazdát gáncs illetheti azért, ha saját tisztességes termését átadja a szövetkezeti boltoknak? Illik, szabad-e magyar embernek gyanuszikrát, konkolyt vetni ? Bizony, hogy szégyelhetik magukat azok, kik az orruknál tovább nem látnak. Igenis, a fogyasztási szövetkezeteknek az is egyik nemes czéljuk, hogy azon vidék, község terméseit értékesítsék, a köröknek juttassák, hogy igy végre a magyar gazdákat megmentsük a nadályaktól, a fogyasztó közönséget pedig a hamisított terményektől. Boldoguljon már egyszer a magyar gazda is. Keserves munkájának gyümölcsét szedegesse ő le és ne működjék maga a magyar közre, hogy ezekből a gyümölcsökből — más szedje le a tejfelét. 55 évig vártak egymásra. Ritka két hü szív egyesült a minap Marshalltownban Copo Tamás és Carpenter Hanna esküdtek egymásnak örök hűséget. Az uj párnak volt ideje egymás jó és rossz tulajdonságait kiismerni, mert 55 éve ismerték egymást és 40 évig jártak jegybe, először azért nem kelhettek egybe, mert a leány szülei azt mondták, hogy fiatalok a páros életre, aztán meghalt a leány atyja s anyja azt kivánta, hogy beteg lévén, ápolja, a mit, ha férjhez menne, nem tehetett volna meg oly alaposan. A beteges asszony azonban nem halt meg, elérte az 50-ik, 60-dik, 80-ik, sőt még a 90-ik esztendőt, végre most 95 éves korában meghalt. Erre aztán összekeltek az elaggott jegyesek.
