Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-04 / 5. szám
MAGYAR KÖI.ÜMIVELŐ 35 TAR CZ A. Ki a vivát? Szomorú csata. Mint midőn az égboltozat egyszerre és iszonyúan kitör s a kavargó szél felforgatja, a mit Htjában talál: olyan félemletes jelenet következett most. Ember emberre rohant s megkezdődött az a borzasztó harcz, melyben eszét veszti az ember, megvakul, a ki eddig látott. A korcsma padozatán már piroslik az embervér, a bezúzott fejek, elékte- lenitett arezok borzalmas látványt nyújtottak. A ki elszabadulhatott nem azért rohant ki, hogy fusson a veszedelam elől, hanem hogy a szekerekbe dugott botokat előkerithesse s aztán ismét vakon rohanjon a halálba. Mikor az éjfél megérkezett. . . a szomorú csatának vége lett. Három halott feküdt a korcsma pitvarában és sebesültek vonaglottak az országút szélein. Az ut pora nem volt olyan szomjas, hogy magába szíjjá a tócsában folyó vért. Vári András fején mély sebek tátongtak, Biró István kurátor uram homlokáról csurgó tt a vér. Mintha az ég is megborzadt volna e látványtól — eltakarta vidám ar- czát. A csillagok a fellegekbe bújtak.. lassú morajjal dör- gött az ég, mintha csak haragját akarta volna mutatni. A korcsmáros, az Iczig árendás alig mert kibújni az ágy alól, a hova az istenítélet elől menekült. Galambfalva borzasztó napra virradt. Alig volt ház, melynek meg ne volt volna szomorú áldozata. Az asszonyok, gyermekek sírva jártak a falu ulczáján. Az egész község olyan volt. mint egy csatatér. Az öreg papnak szemei könvben úsztak a csapás látásán; de nem vesztette el lélekerősségét. Házról-házra járt. Vigasztalta, erősítette a szenvedőket ! De csakhamar megjelentek — a csendőrök is. A törvény kereste a bűnösöket. Vári Andrást és Biró István kurátor uramékat vitték mugukkal első sorban. Mint a hogy kisérik a koporsót siránkozva, jajgatva: úgy kisérte a szerencsétlen embereket a falu népe. íme a nép sorsa 1 A népé kedves magyarom, mely nem hallgat az okos, jóakaró szóra 1 csétlenül járt emberek sorsa is dűlőre fordult. A verekedésben részt vettek közül sokakat elitéit a törvény, de legsúlyosabban bűnhődött a két kortes: Vári András és Biró István. Szegény asszonyok feleségük elmentek könyörögni. rimánkodni mindenkihez, a kiktől csak segedelmet remélhettek. Még a képviselő úrhoz is felmentek. Be sem bocsátották őket! A törvény megtette kötelességét. Vári András, Biró István és társai hosszú időre búcsút vettek a békés tűzhelytől, kiszakadtak a boldog családi körből, hol eddig olyan megelégedetten éltek. Levetették a becsületes gazdaruhát s felvették a szomorú raböltönyt. Elvesztették a szabadságot, a polgár legnagyobb kincsét és kinzó lelkiismerettel viselték a rabságot. Hónapok múltak ez események után. Vasárnap volt. Délutáni istenitisztelet után az öreg pap szomorún üldögélt egy hársfa alatt. Vári András fia — a Gyurka legény féléken közeledett felé. —- Voltál-e már édes apádat meglátogatni — szólott az öreg pap megelőzve a legény köszönését. — Az ünnepen — felelt Gyurka elfogódva. Néma csend követte szavait. — Szegény apám — folytatá zokogva, milyen szomorú ünnepe volt. — Jó az Isten édes fiam — vigasztalta a tisztelendő ur, csak megsegít benünket. — Hej! hosz- szu és nehéz idő az — folytatá a fiú és nagyot sóhajtott, mintha szivét szakgatta volna a nagy fájdalom. Mintha mondani akart volna valamit, a mire szavakat nem birt találni. — Szólj gyerekem — biztató sz ősz ember, neked valami mondani valód van. Ha meghallgatna tiszteledő atyám — uram 1 — Mint édes szülődnek, mint lelki — atyádnak, oly őszintén, igazán beszélhetsz nekem. Gyurka kivette kendőjét és megtörlé könvben úszó szemeit. Aztán leült a tisztelendő ur mellé és imigyen beszélt: — ^agyasszonykpr lesz öt esztendeje, hogy én Biró juliskánakyfníséget fogadtam. Esküvőre is vittem volna már. íia ez a szerencsétlenség meg nem látogat jattal unkát. Most,’ hogy édesapánkat kiragadták családunkból. a mi sorsunk nagyon siralmas lett. A Juliskáék Hosszú kínos várakozás után, végre a szerenA vadmacska
