Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-10-28 / 43. szám
III. évfolyam. 43. szám, Szatmár, 1900. október 28. A vigéczek. Ma már talán a legutolsó falusi ember is jól ismeri az úgynevezett — vigéczeket, szenzálokat vagy nevezzük ügynököknek, ágenseknek őket. Kifogástalan úri öltözetben járnak-kel- nek a vigéczek szerte-szét az országban, városokban és községekben egyaránt, egyik a másiknak adja kezébe az ajtó kilincsét. Ellenállhatlan, méz-édes beszéddel bontogatják aztán asztalodra az utazó táskákat. Es hiába szabadkozol, hogy nem kell, hogy semire sincs szükséged, mire ezeket a szavakat kimondod, már kelepczéjébe kerültél, mert leirhatlan ügyességgel tudja ám portékáját a nyakadba sózni. Aztán előtted fekszik a kész nvomtatott irás, hogy hát „megrendelem (ezt vagy azt) saját terhe rare és felelősségemre.“ De tiz esetben ötször-hatszor bizonyosan aláfirkantod nevedet. Nemsokára */ megjő a gép, kelme, ruha vagy más áru- czikk és te boldogtalan, becsapott ember csak akkor ébredsz fel, hogy hát nem is azt kaptad, a mit rendeltél és negyedéi sem éri annak, a mit érte fizetned kell. A jió nyereségből pedig a vigécz, megbízott urak élnek pompásan, öt-tiz forint napi dijat húznak, hogy aztán a szegény emberekkel mi történik, azzal senki emberfia nem törődik. Az az, hogy nem törődött hosszú évtizedeken, mig végre bétellett a pohár, még pedig csordultig. Végre is belátta a kormány, hogy ennek a bajnak, ha nem is gyökerét lehet kitépni, de enyhítésére, gyógyítására törvényt kell csinálni, mely törvény megregulázza a vigécz urakat. A múlt hetekben tárgyalták végre a vigécz törvényjavaslatot, mint azt már I említettük atyámfiai; És azt hitte minden józan gondolkozásu, igazságszerető ember, hogy ezen csak örülni fognak az egész országban. De nem úgy történt ám! Akadt egy merész hang az ország házában, mely siránkozva kiáltott fel, hogy ha ez a javaslat törvénynyé lesz: hát akkor egy pár ezer ember megélhetése veszélyeztetve leszen a kereset azon módjában, melyet eddig ű z t e k... Ugye bár atyámfia! furcsa egy feljajdulás ez! Ám még furcsábbat is togsz hallani, de előbb meg kell mondanunk, hogy a kereskedelmi miniszter erre a bátor beszédre ugyancsak ráduplázott. Es talált. Hát — úgymond a miniszter megfeledkezzünk azon száz és száz ezer emberről, a kik a vigéczek miatt már oly régen szenvednek? És csak azon a pár ezeren jajgassunk ! A furcsább dolog pedig, melyet fentebb említünk, hogy a vigéczeket védő honatya hogyan gondolkozik és e gondolkozásának hogyan mer kifejezést adni az ország előtt. Azt mondja az a honatya, (Mezei Mór a neve): — Hát hiszen, ha mindjárt hazudik is az az ügynök, hazudnak ám a hirdetésekben is, azért csak hagyjuk ezt. Mintha csak azt eresztette volna ki becses száján, hogy hiszen nálunk ma szabad hazudni, csalni, hogy jövedelemhez juthasson valaki! No hiszen, ennél csattanósabban senki sem bizonyította be, hogy a vigécz-törvényre égető szükség van, mint éppen Mezei Mór honatya, a vigéczek nagyképü prókátora! Meg is sujkolta ő kegyelmét a miniszter amúgy igazándiba, de meg is érdemelte. Mit akar ugyanis elérni ez a törvény- javaslat ?
