Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-26 / 34. szám
268 MAGYAR FÖLDMIVELŐ TÁUGZA. Hej fosztóka... — Népdal. — Hej fosztóka kukoricza fosztóka! Hogy ott voltam, nincsen nyugtom azóta; A lelkem is, a lelkem is Sírni, vagy nevetni akarna; A szivemtől, nyugalmamtól Fosztott meg egy kis barna. Kukoricza két cső termet egy száron, Hát teneked minek két szív virágom? Hogy ha te már hogy ha te már Elloptad rózsám az enyimet Add ide hát kis angyalom Cserébe a tiédet! Deák Kálmán. —■ ■ ■'sir' A kis púpos. — Leander Richard után szabadon elmeséli: M r. Mikor még édes anyja volt! Üljelek le szépen jó mindnyájan, öregek, ifjak, gyermekek, egy szép mesét akarok elmondani... ... Egyszer volt egy asszony. Ennek az asszonynak meg volt egyetlen egy kis leánykája. Kicsiny és halovány volt ez a gyermek és nem is ugv jött a világra, mint a többi gyermekek. Azért ha asszony-édesanyja kiment az utczára járkálni-sétálni gyermekével, megállották, utána néztek és úgy sugdosódlak, tilkojodtak egymás közt. A leányka nagysokára észrevette, hogy oly különösen néznek utana az emberek .. . kérdezgette is az édestől — Miért néznek én rám mindig ugv az emberek ? — Mert csudálatosán szép ruhád van, biztatta az anyjok. A kicsike hallgatott, talán meg is elégedett a feleletlel. Mikoron aztán haza értek, az édes karjaira velte gyermekét... szemeiben köny csillogott és csókolgatva mondogatta: — Te édes kis angyalkám, mi leszen belőled, ha én majd meghalok? Senki sem tudja azt, milyen angyal vagy, még a te atyád-urad sem ! Rövid kileucz nap múlt el. Az édes anya behunyta jóságos szemeit. Meghalt. A kis leány atyja- ura haját tépdelte fájdalmában. Kétségbeesetten vetette magát a koporsóra és asszony-feleségével együtt a sírba akarta magát temettelni. Barátai azonban vigasztalták, haza vitték a siránkozó apát. És ő csakhamar megnyugodott. Egy tavasz virult még csak el az édes sir- halma felett és a kétségbeesett apának volt már második felesége is. Azt mondták az emberek, hogy még szebb, ifjabb, gazdagabb, mint az első... De olyan jó bizony, hogy nem volt! Most már mostohája van! Milyen más most már az elköltözött édes kis angyalának élete. Ott kell neki meghúzódnia a magányos szobában, mert senki sem akadt, a ki őt kivigye, sétálni-járkálni... Ha nem is az emberek közé; de a zsongó erdők, a távoli mezők utaira! Ott hervadt szegényke a vaczokban. Olyan halvány lett, mint a hervadt kis virág- nem nőtt, nem fejlődött semmit sem! Az apja-ura végre rávette az asszonyt, hogy vigye ki a szabadba az emberek közzé a kis leánykát... Jól van gondolta az uj asszony! És veit neki nagyszerű, gazdag ruhát, sokkal szebbet, czif- rábbat, mint a milyen a régi édesnek valaha is volt. ügy gondolta az uj mama, hogy ezzel megelégszik a holló kis leány, gyönyörködik majd magában és nem kívánkozik sem az emberek közé sem pedig a szabadba. De a kis leány mostan már neki bátorodott és olyan nagyon kérte uj mamáját: — Vigye őt el egyszer magával sétálni, hiszen ugv vágyódik e szobából... — Neked nincs elég eszed — válaszolt az uj mama. Ugyan, mit szólanának az emberek, ha engem veled látnának. Hiszen te egészen p.u- p o s vagy! A púpos gyermekeknek meg itthon a helyük, azok nem mennek soha seliova ! A kis leány erre a szóbeszédre egyszerre elcsendesedett. De várta, hogy az uj mama hazulról eltávozzék. Mikor magányosan volt, felkapaszkodott egy székre, megtekintette magát a tükörben... Csakugyan púpos volt, nagyon púpos! Leült tehát ismét a szobában, régi helyére... Aztán visszagondolt az édesre... a régi jó mamára, a ki azért vele mindig elment sétálni Aztán megint az ő púpja jutott eszébe. — De mi lehet.benne? — gondolá, hiszen valaminek csak kell benne lenni! Kijön a régi jó édes! A nyár elbúcsúzott. Tél anj'óka lassan-lassan előcsoszogott. A kis leány olyan halovány lett, mintha térítőre készülne. Most már régi helyén sem ülhetett, ágyba kellett feküdnie. S midőn a gyöngyvirág első harangocskáját nyújtotta ki a földből... egyszer csak eljött a régi jó édes s elbeszélte, hogy milyen aranyos, milyen szép az égben minden ... Mire a nap felébredt, a kis leányka szép csendesen elaludt, meghalt... Az apja ura elérzékenyedett, nem birta visszafojtani könveit. — Ne sírj, te jó bolond, mondotta az uj mama. Hiszen az ilyen szerencsétlen gyermek jól jár, ha meghal. Az apa nem szólt, csak némán bólintgatott fejével. ... Eltemették a kis leányt. S mikor béhantol- ták és a kis sir magányosan maradt, lerepült az égből az angyal, nagy hattyuszárnvakkal. Oda ült a sir mellé és úgy megkopogtatta azt, mint valami ajtót... És ime, a kis leány nyomban előbujt a földből. Az angyal elbeszélte neki, hogy érte jött; elviszi az égbe a mamájához... A leányka félelemmel kérdezé : — Angyalkám, oh mond meg nekem, púpos lányoknak is szabad az égbe menni. — Miért kérdezed ezt kicsikém ? — Mert hiszen az égben minden oly szép, előkelő, mit mondanak majd, ha a púpos leányt megpillantják. — Te kedves, jó gyermek — szólott az angyal — hiszen már nem is vagy púpos. E szavakra a csúnya, régi pup, mint egy nagy üres, doboz-fedél lehullott! És tudjátok-e, mi volt benne ? Két hófehér, pompás angyalszárny. A gyermek im — szerteterjeszti szárnyait — mintha csak mindig repülni tudott volna — s az angyallal együtt keresztül röppen a vakító napfényen - a kék égbe föl! A kék ég magaslatán ült a régi jó édes — és kitárta karjait! A gyermek pedig — az ölébe repült! * * * Több ily mesét is tudok én még... meghallgattok-e másior is ?
