Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-17 / 24. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 187 tAegza. Az uj otthonban. Felső Magyarország csinos kis községében vagyunk A falut sebesen rohanó patak szeli keresztül. A patak hosszában egymás mellett sünien zakatolnak a malmok. Kerekei haragos fodrokat tépnek a patak vizében. Egy csinos malomban találjuk Kardos Péter uramat. Bizony eljárt az idő, mint a malom kereke. Azóta, hogy nem láttuk Kardos uramat sok, nagyon sok viz lefolyt ezen a patakon. A patak azért mindig vidám, mindig pajkos, üt nem őröli meg az idő malma. Bezzeg nem ugv tesz az idő a halandóval. Kardos Péter uram szép sugár alakja meghajolt. Feje egészen őszbe vegyült, egészséges, piros képe megványadt. Hogy eljött Harangfalváról, bizony annak immár majd-majd kétszer tiz esztendeje. Először bérbe vette ezt a malmot. Aztán megsegítette a jó Isten — és egészen magához váltotta. Ugv történt, a mint reméllette. Szülőföldjéről elbúcsúzván, ide jött az ország másik szélére. Azt akarta, hogy szülőfalujában még hirl se halljanak felőle. És úgy érezte, hogy itt a magas hegyek közt még az Istenhez is közelebb van. Hitte, mert láthatólag megáldotta. Szive nyugodtabb lett. Keblének vihara lecsendesedett. Az anyjuk valóban édes mostoha lett. Nem tett különbséget gyermek és gyermek között. Azok nem is sejtették, hogy ott mesz- sze messze... az ország másik határában van egy sir, a mely nekik sokat, igen sokat beszélhetne. Mikor az este megérkezett és nyugalomra készültek, az anvjuk mindig mondotta: És most gyermekeim imádkozzunk külön egy megholtnak lelki nyugalmáért. A gyermekek sokszor kérdezték : — Ki az. a kiért mindennap imádkozunk ? — Oh gyermekeim, ti nem ismertétek őt. Mi nagyon szerettük, most is szeretjük, hát ti is imádkozzatok. És imádkoztak, mint egy kis templomban, melynek oltártüze az erős hit, a szeretet és reménység. És nem kérdezték többé, ki az az ismeretlen. Az anvjok is sokat változott. Az élet gondja, az aggódó remény és félelem barázdát vágtak a nyílt homlokra. De azért ma is aranyos kedve van! Nem cserélne akárhány gazdag asszonynyal. Hiszen kinek ilyen két gyermeke van, ne panaszkodjék szegénységről. Zug a malom. Zug a malom! Kardos Péter uram ott ül elmélázva, gondolkozva — mintha bizony valami szántogatná lelkét — szivét egyaránt. Úgy is van! Hogy eljár az idő! Ihol ni, azon veszi észre, hogy a gyerekek megnőttek. A leányt kérik. Hiszen ez nem valami nagy baj, sokkal nagyobb baj, ha nem kérik. Hanem hát édes jó Istenem, mi lesz most! Nagy dolog, az, a mi most megint szivére borult. Zug a malom ! De Kardos Péter most nem hallja ezt a zúgást. Saját szive dobogása bántja, saját feje zúgása nyugtalanítja. Itt az idő, mikor fel kell tárni a nagy titkot. Nem szabad tovább hallgatnia! Az Isten is megsegítette. A fiú is szárnyára kél. Szegény ember gyermeke, hát olyan lett, mint az apja: szegény molnár fiú. De becsületes, jó munkás. Ott dolgozik a felső vizen. Megkeresi a mindennapiját bőven, hát hadd repüljön a maga szárnyán ... Vájjon, ha mindent megtudnak: szeretni fog- Ják-e egymást oly igazán, mint most szeretik ? így töprenkedett Kardos uram, mikor a leánya, Juliska a malomba érkezett. Édes apjának hozta az ebédet. Úgy kipirult a lelkem. Sietett, mert félt, hogy meghűl a jó ebéd. — Ma én főztem édes apám. Aztán bocsásson meg, ha éppen nem úgy van, mint rendesen. Tetszik tudni, estére tartogatjuk magunkat. Kardos uram arcza mosolygóra fordult. Aztán maga elé tette a tálat és jóízűen evett... A leány olyan édes szívességgel kínálta apja-urát. — Tessék még szeretni édes apám, hiszen olyan sokat dolgozott ma. — Gondolod ? kérdezte Kardos. Aztán rávetette két szemét arra a leányra. Szakasztott, olyan, mint boldogult édes anyja. A szeme az, meg éppenséggel. Aztán húzta észrevétlenül Kardos emlékezetének szálait. A malom csak zakatolt... tovább ... tovább, de Kardos csak a leányon felejtette tekintetét. Egyszer csak azon veszi észre, hogy potyognak könyei. A leány összerezzent... — Édes apám, talán bizony megbánta kigyel- med, hogy... E pillanatban lépett a malomba a fiú ... István. Kissé megütődött, hogy apját könyek közt találta. — Ugyan hát édes jó Istenem, csak nem sir édes apám, mikor örülnie kellene ? Hát hiszen a leánynak az a hivatása, hogy feleséggé legyen. — Ugv van édes fiam. De hiszen az örömnek is van könye. Az ember sokszor akkor is sir, mikor boldog. — Édes apám boldog... kiáltotta a leány boldogan, és apja térdeire ült. A fiú is odakuporodott melléje és falatozott... Néhány perez múlva az anyjuk is megérkezett... Ott voltak tehát mindnyájan. És talán e pillanatban megnyílt az a sir is, ott a szülőföldön, az ország másik határában. És abból a sírból kiszállott a halottnak szelleme és ide röpült, a hol ez a malom zug. És elhallgatott a malom zúgása egy pillanatra, hogy megsúghassa: — Itt az idő, most szóljatok ezeknek a gyermekeknek. Az apa felállott. "Bereteszelte a malom ajtaját. Aztán csendesen visszament helyére. Megtörölte szemeit, mintha erősségre készítené; aztán alig hallható hangon igy szólott — Édes gyermekeim. Ti nemsokára kirepültök a mi szerető szárnyaink alól. Nem tudnék nyugodtan élni, sem meghalni, ha el nem árulnék nektek egy nagy titkot. Ti mostoha testvérek vagytok! A malom zúgott... kelepeit tovább. A fiú felugrott, odarohant édes apjához, megfogta annak reszkető kezét. — Apám — kiáltott — az Isten szerelmére kérem, ne mondja meg, ki a mostoha, mert mi ezután is úgy akarunk élni, mint édes testvérek. Nekünk édes mostohánk van. Mi nem éreztük csak az édes anyai kebel melegségét. Zug a malom... és ők egymás nyakába borulnak és örömükben — édes könyeket hullattnak. Hát a sírral mi történt? A kettős lakadalom csakhamar megtörtént. Saját tűzhelyükre mentek aztán a testvérek... Estenden, mikor úgy a holdvilágnál el-elbe- szélgettek, mindnyájan elhatározták, hogy nem halnak meg, mig azt a sirt fel nem keresik. A mi nemsokára megtörtént... Es ime, a sirt szép virágok ékesítették. A falunépe, a harangfalusi asszonyok, a kik egykor oly szúró töviseket vetettek Kardos Péter uram szivébe, most virágokat ültettek felesége sirhalmára. A harangfalusi nép még most azt tartja, hogy a mostoha anya is lehet édes mostoha! Vége.
