Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-03 / 22. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 171 mondják, hogy igenis kendnek sokszor szemére vetette boldogult felesége, hogy a Gáborék Erzsókja után vetette magát.' — Szeretném hallani azt a tanút! — Kolompár Józsefnét hívják be. — Kolompérné, azt mondják, hogy kendnek sirva panaszolkodott Kardosné, hogy az ura Gáborék Erzsókja után veti magát... Az Isten megverne, ha ilyet állítanék. Egyszer hallottam Sugárné komaasszonytól ilyet, de én bizony azt mondottam, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem. — De várjon csak, kend azt is beszélte, hogy Kardos megrugdosta, sőt ütötte az akkor áldott állapotban levő feleségét. — Nagyságos Szolgabiró ur, ilyen szörnyű csudát én sohasem mondhattam. Az igaz, hogy Sugárné komaasszony ilyenekről is mondott egyet- mást, de én bizony sose láttam, pedig sokszor voltam Kardos Péter uramnál. — Sokszor járt! — Nagyon sokszor. — És nem vette észre, hogy szegény Kardos Péterné sir, vagy szomorú. — Mindig dalolt az kérem aláson, mint az erdei madár. — Ha ezeket tapasztalta, hogy hihetett Sugárné koma asszonyának? — Hát tetszik tudni — mihelyt valami monda van... az már aztán megtölti a levegőt. — Sugárné asszony jöjjön be. A szolgabiró kérdőre vonja, vájjon minő tapasztalatok vezették árra, hogy Kardos uramról olyanokat beszéljen... Sugárné elveresedett, olyan lett egyszerre, mint a rák. Gömbölyű alakja összehuzódott, majd kiegyenesedett. Szemmel láthatólag észre lehetett venni, hogy kelepczébe került. A törvényteremben levők is mozgolódtak, szúró tekintetöket egyenesen Sugárné asszonyra vetették. — Én — instállom alásan kezdette a zavarban lévő komaasszony éppenséggel semmit sem tudok. — Már hogy lehet ilyet mondani — fogta el a szót a szolgabiró — hát hiszen vannak ám itt olvanok, kik szemébe fogják mondani, hogy kend tudja a dolgot és a mi fő látta, tanúja volt annak, hogy Kardos Péter verte a feleségét, még abban az utolsó időben is, mikor már szegény asszony várandós volt. — Én, én tudom, én láttam? pattant fel Sugárné, mint a hétfejü sárkány. — Sose pattogjon úgy édes lelkem. Kend — kend, bizony kend beszélgetett ilyeneket. Es most Kolompérné lépjen elő és mondja szemébe Sugárnénak. Kolompérné előállott, mint egy hárczias katona. — Igenis te mondottad Ott a nagy körtefa alatt, mikor a Bimbót kisértük a csordára, ott mondottad, hogy tudsz mindent. Hogy ha azt a sirt megásnák még egyszer — Gáborék Erzsijének menyasszony koszorú helyett — rabbilincs jutna. Te montad, hogy verte, ütötte a férje, hogy azért halt meg. Kolompérné szinte belefáradt a szóbeszédbe, mert mindezeket úgyszólván egy lélekzetvételre mondotta el. Sugárné mondotta el. Sugárné most már sápadt, mint a térítőre vállt halott. — Mit szól ezekhez Sugárné, kérdi a szolgabiró a halotti csendben. Sugárné sokáig hallgatott, aztán sírásra fogta a dolgot... — Csak ki vele. Az igazság nem fél. Ha látta, ha tudja, hát csak ki vele. — Nem láttam, nem tudtam semmit. Félrevezettek, elcsavarták az eszemet. Én is hallottam, mint más. — De azt állította, hogy látta, szemtanúja volt, mikor Kardos Péter verte ütötte a feleségét. — Nem láttam soha. Csak úgy képzeltem, hogy láttam. Úgy szoktuk mi asszonyok. Ha hallunk valamit, már a másik perczben az gondoljuk, hogy láttuk is ... — De hát kitől hallotta? — Siri csend következett most. Mindenki elfojtott lélekzettel várta, mi pattan most ki. — Csak mondja ki félelem nélkül — kitől hallotta ? — Én a Dudásnétól hallottam mindezeket. Általános mozgás támadt a törvényházban. — Ugy-e mondottuk! — Ahá kelepczébe kerül a vén sárkány. — Most kézre kerül. —. Csendesség szólott végre szolgabiró. Jöjjön be tehát Dudásné. A kaján lelkű banya. Dudásné komor, sőt félelmetes tekintettel lép be. Mintha az alvilágból került volna fel ez a vén asszony, úgy nézett ki ránczos, fekete arczulatával. — Dudásné, tudja-e, hogy Kardos Péter miért kerüli ide?- Nem tudom. — Nem-e? Hiszen kend már réges-régen megmondotta, hogy Kardos a törvén}’’ elé kerül ! Honnan gondolta ezt ? — Mert minden ember saját szerencséjének a kovácsa. — Hát Kardos uram hogyan és mint kovácsolt önmagának ilyen szerencsét ? — Azt ő tudhassa ... — De itt többen állítják ám, hogy kend is tudja. — Tudja, ő mondotta... szólották négyen egyszerre. — Egy beszéljen. — Emlékszik-e? — veszi át folytatva a szót Kolompérné, — emlékszik-e, mikor a tengeri hántó- ban mondotta először, hogy a sir megnyílott, hogy a sir beszélni tud. Dudásné mélyen hallgatott. — Hát arra emlékszik-e, hogy Csilikéknél azt hántorgatta — folytatá Sugárné — majd a törvény is fog beszélni, nem csak a sir? Dudásné erre is hallgatott. .. — Beszéljen most kend — kiáltott a vén boszorkányra a szolgabiró. Most módjában van beszélni ... Dudásné beszélni is kezdett... 0 sokat mondhatna, de nem mond semmit, mert nem akarja senkinek vesztét... Az uj asszony vallomása. — Hát szólok én, ha kend nem beszél. Gábor Erzsók volt az a bátor leány, a ki e pillanatban előlépett. Regemegés és félelem fogta el a törvény teremben levőket, mert senkisem álmodta, hogy voltaképen mi fog most történni.. . — Ez a vén asszony... egyszer, mikor még serdülő leány voltam, az apáméit házához jött. Magam voltam otthon és varrogattam ünneplőmet. Kérdezte tőlem: hallottam-e, hogy Kardos feleséget vesz. Mondottam, hogy igen. Aztán beszélgettünk Kardos Péterről, meg a leendő asszony feleségéről. Egyszer csak azt kérdezi tőlem Dudásné, szeretnék-e olyan férjet, mint Kardos Péter? En az egyszerit falusi leányzó, a ki még alig hagytam el a gyermek éveket, azt feleltem neki, hogy bizony boldog lehet az a leány, a kinek a jó Isten ily férjet ad. Akkor reám mereszté villogó szemeit és igy szólott nekem — Akarja-e, hogy Kardos Péter-visszaküldje a jegygyűrűt.
