Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-27 / 21. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÓ 163 TÁRCZA. Egy bolond százat csinál. — Vagy ki tudja — szólott végre Dudásné is ördögi mosolylval ajkán. En nem szólok semmit, nekem semmi közöm hozzá. De hiszen hányszor hallja az ember, hogy ... Itt megállott a vén banya. Nagy szemeit körül hordozta a falubelieken. Aztán hunyorított nagyot. — Majd a törvény jobban fogja tudni — végezté szavait és — távozott... A falubeliek meg ott maradtak egy helyben, mintha szoborrá meredtek volna. A törvény? Tehát a törvény fogna Ítélkezni a fölött a megrepedt sirhalom felett. Tehát Kardos Péter uram tette volna el láb alól azt az asszonyt, a kiről mindenki azt hitte, hogy boldog és megelégedett tűzhelyen él? Kiről csak szomorú halála után kezdették beszélni, hogy boldogtalan volt. Hogy férje mást szeretett! Hogy ütötték, verték, mint az állatott. Hogy ennek következtében halt el? Honnan e szörnyű vád? Ki látta? Hol vannak a tanuk? Ki kezdette ezt hirelni ? Azt senki sem tudta. Senki sem kérdezte. A csöndes faluban egyszerre csak forgó szél kerekedett, mint sokszor a természetben fellegtelen nyári napokon és ez a forgó szél belekapott két tűzhely békességébe és megzavarta egy csöndes halom siri nyugalmát... Valami élelmes újságíró világgá kürtölte nem csak a megyei, de a fővárosi lapokban is, hogy a harangfalusi temetőben van egy sirhalom. Ez a sirhalom a nép hite szerint nagy titkot rejt. Csudálatosán kettő repedt, éppen abban a szempillantásban, mikor egy férfiúnak eljegyzését hirdették a templomban. E férfiút arról gyanúsítják, hogy nem szerette a feleségét; ütötte verte, pedig a j szegény asszony áldott állapotban volt és igy tovább ... A vén Dudásnénak jóslása beteljesedett... A törvén}7 figyelni kezdett... Sőt most már, hogy az újságok is piszkálni kezdették azt a sirhalmot... Kardos Péter uramat a törvény elébe vitték... Kardos Pétert elfogják. Elhitetjük, hogy a gonosz hir jó Kardos uram- I hoz érkezett legkésőbben. Az ő lelkiismerete nyugodt és csendes volt. A bűnösök szoktak figyelni a falevél legkisebb mozgására is. Azok élnek folyton- folvvást abban a gondolatban: vájjon az emberek mit beszélnek? Vájjon nem gvanusitják-e? A tiszta lelkiismeretű ember nem törődik a világgal és emberekkel. Esze ágában sincs mérlegelni, hogy becsületes cselekedeteiről mit beszélitek, mit tartanak? 0 gyermekének élt. Napról-napra dolgozott Munkájában az a boldogító tudat vezette, hogy árvájának nemsokára anyja lesz az anya helyett, mint azt megboldogult felesége óhajtotta. Biró uramék sem törődtek a világgal. Gábor bíró neszét vette ugyan, hogy a faluban mi hir járja, de élemedett ember volt, a ki megette kenyerének javát, hát gondolta: pletyka beszédre nincs mit adni, ő bizony sem Kardost, sem a leányát meg nem zaklatja ilyen komédiával. Hanem máskép fordult a dolog sorja, mikor aztán a lapok is világgá kürtőiéit a harangfalusi mendemondát... Még nagyobb, még rettenetesebb lett a helyzet, mikor jó Kardos uramat a csendőrök — amúgy csendességben — a szolgabirósághoz vitték. Biró uram lecsüggesztette fejét, aztán megtörölte könyben úszó szemeit és keservesen mondogatta: — Mindig hittem, hogy van Isten az égben. Most is hiszem. — Mikor aztán ezeket a szavakat elmondotta — ismét felemelte nemes fejét és kiderült arczczal biztatta zokogásba merült édes leányát: — Ne félj leányom. Az Isten velünk van. Ő alázott meg, de ő fog minket fel is emelni... Kardos Péter uram meg ott várta a kihallgatást a szolgabiróság börtönében. Ott volt egy piszkos szobában a csavargókkal, kik tisztes alakját egykor félve kerülték; a koldusokkal, kiknek csak imént kenyeret adott. Meghúzódott a beálló éjjelre egyik sarokban — és gondolkozott! Mit érezhetett ez a becsületes ember ? A lelkiismeret nagy, mondhatni ellenálhatlan vigasztalója a szenvedőknek! De a szívvel ilyenkor még a tiszta lelkiismeret sem bir. A börtön lakóit már elnyomta az álom, csak ő maradt ébren. Gondolata elszállot ahhoz a sirhalomhoz, melyről azt mondják, hogy megnyílt. Oh bárcsak megnyílott volna. Akkor annak a hü feleségnek szelleme kiszáll. Kiszáll, keresztül töri a fekete koporsót és eljő el kell jönnie ide, hogy tanúbizonyságot tegyen ártatlanságáról. El kell, hogy mondja: boldogok voltunk mi. Jobb férjet ne adjon az Isten senkinek. Férj és feleség ne szeresse egymást jobban sohasem, mint mi szerettük. El kell, hogy mondja: kezét nem emelte én rám soha, csak áldólag, szavaival nem bántott engem sohasem, csak csókjaival borított. De jött a halál. Ott nyugodtam karjai közt, ott kértem esdekelve, hogy az én kis árvámnak édes mostohát hozzon a szomorú házba és mikor ezt megígérte, ott karjai és csókjai közt leheltem ki lelkemet. El kell, hogy jöjjön megkérdezni: Ki bántja ezt a becsületes embert ? Ki esküszik meg arra, a mivel vádolják... Egy kissé elszunnyadt... azután csakhamar ismét fölébredt. Álmodott. Oh mily enyhítő álom vala ez. Kis gyermeke repült hozzá angyal szárnyakon. Megsimogatta borús homlokát. Megcsókolgatta reszkető ajkait és oly ellenállhatlan édességgel suttogta: — Ne félj apám. Tiszta szerelmetek gyümölcse — im itt vagyok. Ne félj apám. Visszajösz te ismét... tiszta fehér, szenytelen lélekkel. Ne félj apám.... Álig volt ideje, hogy összeszedje magát a következő nehéz perczekre. A börtön ajtaja megnyílt, neki mennie kellet a »törvény elé«. Egyenesen, bátor lépéssel indult el. A mint a nagy tágas udvarra lépett, tekintete egy pillanat alatt találkozott a Gábor biró és Erzsók tekintetével. Egyenesen hozzájuk lépett. — Lássák, hova kell a becsületes embernek jutnia! — szólott Kardos Péter olyan érzékenyen, hogy a pogány is megszánta volna. Gábor biró uram hallgatott és földre szegezte bus tekintetét. De a leány megragadta a Péter kezét és a férfiú bátorságával imigyen beszélt: — A jó Isten megalázta. De ne féljen fel is emeli... Az ártatlan embernek nem lehet elvesznie, mert azt az Isten nem engedi. E jelenetnek szemtanúi voltak mind azok, kiket a szolgabiró az előzetes vizsgálatra berendelt. Mintegy buszán lehettek — egvtől-egyig — harangfalusiak, és pedig mindnyájan a fehérnépségből. Ott őgvelegtek az udvaron, izgatottan suttogva, majd hangosabban veszekedve. Dudásné alakja egyszerre kiválik közülük, mert csodálatosképpen elkülönözve lépegett, mintha félnének feléje közeledni. Egyszer egyszer hozzája lép egy egy harangfalusi telkes gazda. Öklével megfenyegeti, mintegy jelezvén, hogy ennek a takaros kis komédiának a Dudásné fekete lelke az okozója. Dudásné nagyokat hunyorított, aztán pergő nyelvével el kezdi már most védelmét, melynek sikerében — ugv látszik — teljesen bízik.
