Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-13 / 19. szám
148 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Mikor a gyermek felserdül ....... Min nél inkább fejlődik a gyermek értelmi belátása, minnél idősebb lesz, annál kevesebbet szabad parancsolgatnunk. A parancsolás lassankit, fokozatosan, mintegy észrevétlenül a komoly intés, felszólítás és tanácsadás váltsa fel. Majd nemsokára leirom, hogy kell az engedetlen gyermekkel bánni. ,Jóakaró. TÁRCZA. Munkácsy életéből. Munkácsy »a régi jó időkben,« (vagyis még asztalos inas korában!) sok időt töltött Beodrán, (Torontálban). Bizony még akkor nem ment jól a dolga. Sanyarú sorsában egy ottani derék mészárosházaspár volt egyedüli pártfogója; néha-néha ezek tartották jól ünnepi huseledellel az élénk, szorgalmas fiút. Mikor Beodráról elkerült, hálából lerajzolta a becsületes mészárost és feleségét egy-egy nagy kartonlapra, a mit azok, úgy a hogy felragasztottak a falra, nagyobb ékességéül a szobának. Aztán sok idő elmúlt. Az inasgyerek mesterré (még pedig nem is asztalos mesterré!) lelt, a mészárost elhagyta szerencséje — tönkrement. Egyszer azonban meghallotta, sőt újságban is olvasta, hogy milyen nagy emberré lett az ő pártfogolja. Elhatározta tehát, hogy nagy szorultságában hozzá fordul. Csakhogy Páris nagyon messze van. így türelmesen várt a milleniumig. mig a mester hazajött. Akkor aztán rögtön irt hozzá egy alázatos levelet: »Sok jó rostélyost megevett egyszer, nagyuram, nálunk; most nekem is elkelne, ha volna, de az Isten másként rendelte. Hanem gondoltuk, talán elküldjük nagyuramnak az a két képet, ha még ráismerne a rajzaira és meginstálnánk, Írja alá a nevét, akkor — úgy mondja a tisztelendő urunk — sok jó pénzt kapnánk értök!«... A rajzok megfakultak kissé és a papirosuk igen megsárgult a falon, de azért a mester egyszerre megismerte és elismerte mind a kettőt magáénak. Meghatva nézegette egy darabig a fakó régiségeket, aztán olyan gyönyörűséggel jegyezte alájok a nevét, mintha a párisi nagy érmet nyerték volna meg. Szóba hoztuk előtte, hogy nyilvános árverésen kellene a képeket a jó emberek javára eladni, mire a mester igv felelt: — Jó, nem bánom ! De ha nem elég drágán kelnek el, megveszem magam !... * Mikor valamely arczképet vagy más-képet is nagyon meg akarunk dicsérni: akkor rendesen felkiáltunk — A megszólalásig hű! No hát ilyen képeket festett a mi nagy művészünk Munkácsy. Mikor hires nagy képét Krisztus Pilátus előtt czimü nagy képét Párizsban kiállították (közszemlére kilették)ugy sereglettek az emberek bámulására, akár a bucsujáró helyekre. Néhány hónap alatt csak Párizsban háromszáz ezernél többen nézték meg. A nézők közt volt egy anya is, kis gyermekével karján. Hogy a gyermek jobban láthassa a képet, anyja magasra emelte a tömeg felett. — No, látod, gyermekem, kérdezte az anya. — Látom, ujongott a gyermek, de nyomban reá elszomorkodva hozzá tette: — De nem hallom kiabálni! Azt hitte a gyermek, hogy a képen minden ember (alak) csakugyan eleven élő. Ez aztán az igazi siker! * ★ ■¥■ Hogy mennyire magyar volt tetőtől-talpig a mi Munkácsynk, mutatja az a lelkes örvendezés, a mivel ezer éves kiállításunkra a »Honfoglalás« nagy képét megfestette. — Akkor már nagy beteg volt. Ötvenedik évéhez sem jutott ekkor még és aggastyán lett belőle. Mai képünk, mint munkaképes, viruló férfiút mutatja be. Mikor haza jött ezredévi ünnepélyünkre — vén ember volt. Alakja megtört, megsorvadt. Kövezett, mint a vének s örült, mint a gyermekek, ha képére függesztette szemeit. A kormány mindent elkövetett, hogy Mun- kácsyt itthon végleg letelepíthesse. Szép állást ajánlott fel neki. Munkácsy szívesen elfogadta. Betegsége azonban rohamosan pusztította Munkácsyt. Hogy ő már többé nem fog festeni!... Ez a tudat gyilkolta, ez elől járta a keserves kálváriát Badenből Kolpachra, onnan Godesbergbe, mig végre 1897. február 4-ikén összeesett és a lelke elszállt haza, az álmai közé, a hol még annyi meg nem festett remeke maradt... 1897. február 4-ikén, Bonnból azt a borzasztó hirt tudatták, hogy Munkácsynak elméje elborult, megháborodott. Az orvosok kimondották, hogy Munkácsynak az agya és a gerincze van megtámadva. Mindjárt mende-mondákat híreitek betegségéről. A tulfüsze- rezett életnek tulajdonították ezt a betegséget. Ez az állítás azonban teljesen alaptalan. Munkácsy maga volt a józanság és mértékletesség minden gyönyörűségében. Gerincz- baját gyermekkori nyomorúságának és a későbbi túlfeszített munkájának köszönheti. A gerinczsorvadást itthon már Laufenauer orvos állapította meg, s a mennyire az orvosi tudománytól kitelik, igyekezett a beteg ember szenvedését enyhíteni. Ä gyógyulást már eleve lehetetlennek kellett tartania. Ebből nincs menekülés. Munkácsy tudta hogy beteg, és félt a meg- őrüléstől. Szüntelen búcsúzott, az emlékeitől, művészi terveitől, önmagától. A kór csakugyan egyre jobban elhatalmasodott. Mig végre megölte a gyönge testet is. Húsz hold föld tulajdonosa. Igen atyámfiai, olvassuk, hogy a temesmegyei Kisfalud község lakói közül kilencz család — köztük Zauner Gáspár, 20 hold föld tulajdonosa — minden ingó és ingatlan birtokukat pénzzé tették és Amerikába készülnek vándorolni. Mindenki tudja a községben és mi is láthatjuk, hogy honfi társainkat nem a nyomorodé vagy a haszonleső ügynökök vagy a meggazdagodás hiú és csalfa reménysége csalják a tengeren túlra. Majd meglátják, hogy az ígéret földje, a szenvedések és keserű csalódások földje! Szavát megtartotta. Az a hires, világverő hadvezér Nagy Sándor Lampszakusz várát ostromolta. Táborában felkereste egy régi ismerőse, Anakszaminesz bölcs. Sándor azt hitte, hogy a bölcs kegyelmet fog kérni szorongatott szülővárosának, azért előre kijelenté övéinek, hogy bármit is fog az öreg kérni tőle, megtagadja. Artokszaminesz, kit övéi ártatlanul bántalmaztak, hogy a rajta elkövetett sérelmet megbosszulja, ami kérte Sándort, hogy rombolja le földig az ő hálátlan szülővárosát Lampszakuszt. Sándort nem akarta szavát megszegni, azért tüstént elvonult a vár alól seregével. A legöregebb akáczfa. A legöregebb akáczfa Britzben van. A fát 1720-ban cserében küldték Amerikából az akkori földbirtokosnak, Illgen miniszterelnöknek, a ki a fácskát átültette kertjébe, a hol az pompásan fejlődött. A negyvenes években a fát meg kellett támasztani, ágait és törzsét vaspántokkal megerősíteni. Az igy összedrótozott faóriás még egész jó állapotban éri meg a huszadik századot.
