Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-27 / 35. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 274 panaszunk. És ennek becsületes magyar őszinteséggel és nyíltsággal ime kifejezést is adunk. A miniszteri tanácsokköztugya- nis hiányzik egy pont, melyet mi vezérpontul tekintünk! Hiányzik a jó Isten neve, segedelme, tisztelete, melyre pedig édes mindnyájunknak, de különösen a népnek oly ki- m o n d h a 11 a n s z ü k s é g e v a n. Elmulasztotta a miniszter tanácsolni a társadalmi tényezőknek, hogy a községbeli munkásoknak a hitélet ápolása, a templomok látogatása, a vasárnapi munkaszünet megtartása, vallásos egyesületek pártolása által hatalmas példát nyújtsanak! Pedig hiába való minden munkálkodás, ha a nép ez irányban nem csak hogy jó példái nem lát, de sőt veszi észre a bűnös közönyt a jó Isten iránt; veszi észre, hogy az uraságok közt sokan vasár- és ünnep napokon még mindig dolgoztatnak — és a vallásra mit adnak. Vagy még mindig idő kell arra, hogy nyíltan hirdessék a kormányszéken is azt a nagy igazságot: Az Isten nem halt meg, mi haltunk meg — nélküle! SZÖVETKEZZÜNK 1 A réthátiak fogyasztási szövetkezete— vagy Hogyau boldogul a magyar nép ? Az elveleit mag. Jó vízállás lehetett. A malom kereke ugyan jó kedvvel zakatolt. A nap már délelőre jutott, mikor Szegi Andris, az almolnár kijött a vízpartra. — Az a szegény asszony bizonyosan nem főz- hetetett — mormolta magában Andris. Aztán megvest dologhoz látott. De bizony nem igen ment a dolga. Bubánat szántogatta lelkét. Hej, mert másképpen is ment egykor az ő életének a sora! Telkes gazda volt Hétháton; a dűlőben szántogatott is egy-két holdat. Mostan már nem igy járja! Itt kell szolgálnia a más malmában, hogy megélhessen. — Emlékszik e kigyelmed — szólott oda András molnár Tóbiás bácsinak, egy tisztes rétháti gazdának, a ki éppeg őröltetett — emlékszik-e, mikor még »hót« sem volt Rétháton? — Akkurátosan emlékszem, felelt az öreg Tóbiás. A réthátiak szerdánként bebandukáltak a városba, osztég bevásárolták a portékát. Es jól ment minden; a rétháti gazdák nem ismerték a »kontót!« — Bezzeg, másképpen vagyon mostanában Rétháton is — Tóbiás bátyám! — Igazán szólsz, fiam! Pedig, hogy örültetek ugv-e ? — mikor a faluban kinyitották az első botot ? — A rétháti gazda büszkén mondogatta, hogy hát már nekünk is »botunk« van! — Ments meg uram minden jóravaló embert az efféle büszkeségtől! A rétháti ember ettől fogva szokta meg a pálinka ivást; ettől fogva ismerte a »kontózást« és — lett örökös adóssá, hogy még most sem tud kigázolni belőle! Nem úgy van-e András öcsém!? — Szomorú valóság! Nagy lett a hitelünk! A valamire való gazdától nem is kérdezték, mikor fizet. Felírták! — Persze, dupla krétával! — A gazdáktól írhatták! Nem kérdeztük mi, hogy mennyiért adják ? Vittük a drága teát meg rumot is; ezt a portékát eddig la nem is ismertük! Hát hiszen majd csak eljön az aratás, mondogattuk. Az aratás el is jött, behordottuk a búzát, lencsét, zabot, de bizony sohase tudhattuk le a kontót. Évről- évre restancziában maradtunk. En is eladogatttam kis földecskémet, a telkem is dobra került; azért most is nyakig vagyok a hínárba. Ma se tudom, hoz-é az asszony ebédet; mert — nincs többé hitel ; elkopott, mint a kréta, amékkel mindig írnak. A malom kereke csak zakatolt... már Tóbiás bácsi is induló félben volt. mikor az asszony megjött — nem csak az ebéddel, de egy régi jó komájával is. Csendes Gergelvlyel, a ki nem rég érkezett — Szántófalváról. Szegi Andris úgy megörült a komájának, hogy még az ebédről is majd megfeledkezett. Az asszony azonban hamarosan kitálalta az ebédet. Ugyancsak jóízűen fogyasztották el. Persze alig várta aztán az asszony, hogy el peregje a magáét! Rendre sorolta, mi-mindennel kedveskedett — a koma. Hozott pompás friss húst, sót, borsot, szép keszkenőt, neked meg egy felöltőnek valót. A molnárnak könv szökött a szemébe. Megv o fogta komájának a kezét és elérzékenyülve mondotta — Bezzeg, ti jól vagytok olt Szántófalván; de mi nem ugv vagyunk ám! A koma aztán egy pohár bort is töltött... —“Mert — úgymond — a mi fogyasztási szövetkezetünkben jó bort is lehet ám kapni; pálinkát is, de tisztát és egészségest. — Mit mondasz koma? kérdi nagy kíváncsian Szegi András. — Azt mondom, hogy nálunk fogyasztási szövetkezet van. Szegi Andris még nagyobbat nézett; aztán csavarintott egyet magán, mert bizony mi tagadás benne — ő kelme azt sem tudta, mi fán terem. — Bizony koma, az a magyar nép öreg hibája, hogy az ilyen féle áldásos dologról még ma se hallott. Inkább szalad a bolondok után, mintsem okos dolgokban törné a fejét! Ha ezelőtt tiz esztendővel meg lett volna ez a szövetkezet, ma még jobban állanánk! — Mán csak komám, ne hagyj álmélkodásban tovább, hanem lökd ki, hogy mi a csuda legyen az? — Jól mondod koma, hogy valóságos csuda! Mert valójában csudákat művel ez a szövetkezés. Hogy meglátszik, a mi községünkben a hatása! Nincs többé kontózás, hiába való költekezés; megszűnt az Isten csapása az uzsora; pénzben, gabonában, boltban... Jó mérték, jó áru, lehető olcsón, jutányosán adva. — De hát mi módon lehetséges ez? — Hát úgy koma, hogy mi szántófalusi gazdák összetársultunk és azt mondottuk; A mit egy gazda nem tud elérni, hát majd elérjük, ha összeállunk, az az szövetkezzünk arra, hogy egyszerre többet hozathassunk magunknak mindenből; és egyenesen ahhoz fordulhassunk, a ki a szükséges dolgokat termeszti, gyártja vagy fabrikálja. Így jutunk mi aztán olcsó, de különben válódi. jó portéhoz. Ifjú tűzben égtek Szegi molnárnak a szemei. Nem értette meg még jól ezt a szóbeszédet, de érezte, hogy igaz dolgokat beszél az ő komája. — Koma, szólott aztán elgondolkodva, hát mi nem cselekedhetnénk hasonló módon ?
