Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
254 MAGYAR FÖLDM1VELŐ is, mig trágyát tudnak termelni, legalább pihentessék földjük egy részét fekete ugarban és ha lehetséges, több tavaszi vetést és kapás növényt termeljenek. A mostani rendszer mellett még a jobban gazdálkodó is veszedelemben van, mert az ő tisztán tartott vetését is ellepi a szomszéd rossz gazda által mesterségesen tenyésztett parazita és gyom. Nekünk is van ezekhez néhány szerény szavunk. Mi azt mondjuk, hogy ilyen szomorú dolgokat nem csak az Alföldön, de az ország más részén is találhatunk! Csak utána kell nézni! Helyeseljük az előadónak azt a javaslatát, hogy egyelőre gyors segítség kell!« De ezzel ne állapodjunk meg. Hasonló megfigyelésekre kell minden megyében szakértő egyéneket kiküldeni, akkor majd kiviláglik, hogy a rablógazdálkodás, mily általános. Es ha ez igy lesz, akkor nem kell késni: törvényjavaslatot készíteni e földpusztitásellen; kötelezővé tenni a föld szükséges pihentetését. Van erdőtörvényük már. mely megakadályozza erdeink- ben való rabló gazdálkodást. Legyen tehát a föld pihentetéséről is törvényünk, mert utóvégre nem privát ügy az. hogy egy emberöltő ideje alatt földünk elveszítse termő képességét. Ajánljuk az eszmét a földügyminiszter ur becses figyelmébe. MI ÚJSÁG? A »Magyar Földmivelő« már hetekkel ez előtt irt arról a nagy ünnepről, melyet a legmagvarabb költő, Petőfi Sándor halhatatlan emlékének szentel a magyar nemzet titokzatos eltűnésének ötvenedik évfordulójára. Annak idején közöltük sikerült arczképét, élettörténetét; bemutattuk, mint embert, fiút, költőt, hazafit és hőst. Most bemutatjuk szüleit, a becsületes kiskőrösi mészárost és jóságos hitvesét a nagy költő szeretett édes anyját. Most ötven éve . . . Most ötven éve, hogy Petőfi biztatása folytán »talpra« állt a nemzet. Most ötven éve, hogy az osztrákok által segítségül hivott muszkák bejöttek az országba. Petőfi sietett a vész helyére, hogy a végső küzdelemben, Bem apó mellett lehessen. Bem szinte előre látta a jövőt, szigorúan megtiltotta Petőfinek, hogy a harczban részt vegyen, de Petőfi nem hallgatott rá, követte azt az utat, melyet a végzet számára kijelölt. Bem Héjasfalván tanácsot tartott a tisztekkel, midőn az első lövés eldördült, midőn megkezdődött a szomorú kimenetelű segesvári csata .... Bem ágyúi 11 óra tájban szólaltak meg s mindjárt az első lövés halálosan találta az oroszok egyik tábornokát. A magyar sereg balszárnya szurony rohamot intézett az ellenség ellen, de mindannyiszor kénytelen volt eredménytelenül visszatérni állásába. Orosz részről sokan elestek, a magvar tüzérség leszerelt több ellenséges löveget s felrobbantott két puskaporos szekeret, mi 170 orosz életébe került. Öt-hat óra tájban az oroszok teljes erejükkel rávetették magukat a magyar táborra, kö- zelgett a veszély ........... Pe tőfi Bem mellett állott a csata tüzében, később Bem parancsára visszavonult. Az ezredorvos egy rombadőlt ház tetején látta Petőfit, ki onnan figyelte a harcz menetét. Egy ágyúgolyó közel hozzá csapott le és felverte körülötte a port. Valószínűleg Petőfinek is jutott valami belőle, mert attilája ujjával törölgette a szemét. Majd az orvoshoz ment a hidra, tekintete folyton a csatatérre meredt. Egyszerre irtóztató jaj és hurrá kiáltás reszkettette meg a levegőt, katonáinkat vissza verték az oroszok s üldözőbe vették őket. Majd két ezred dsidás rohant feléje s midőn erre az orvos figyelmeztette azt mondá: — Potomság! — de midőn látta, hogy Bem is meghátrált ő is megfordult és futni kezdett az országúton. Gyalokay honvédszázados megkínálta kocsijával, de ő azt nem fogadta el. Ez volt szerencsétlensége, mert egy kozák ezred elzárta előle a menekülés útját. Egy Szurka nevű öreg huszár állítása szerint ő látta, a mint négy muszka lovas megtámadta. Itt megszakad minden, ettől fogva nem tudunk róla semmit, amit ezenkívül beszélnek róla, az nem megbízható forrásból jött. Mondják, hogy a temetéskor élt és igy szólt a sírásókhoz : — Elek, meggyógyulhatok .... Petőfi vagyok .... Segítsenek! Az orosz káplár azonban belelökte a sírba a többi halottak közzé és aztán meszet öntöttek rájuk. Ez nem biztos, azonban kétségtelen hogy Petőfi a segesvári csatában lelte halálát s ezt neje is oly bizonyosra vette, hogy alig egy évre rá férjhez ment. Nagy volt a mi veszteségünk emberéletben, de háromszor akkorra volt . az oroszoké, de megvigasztalni még az sem tud, hogy ily szépen veszítettük el a segesvári csatát, mert ez megfosztott bennünket legnagyobb büszkeségünktől, elveszítettük Petőfit .... Beteljesedett amit előre megjósolt, ott esett el a harcz mezején, ott folyt az ifj u vér ki szivéből, fújó paripák száguldottak át holttestén és meghalt a szabadságért meghalt, hogy éljen a haza! . . . . Meghalt; de föltámadott, közöttünk él, dalai élnek a nép ajkán s megtanították a leányt szeretni, az ifjút a szabadságért rajongani, a férfit küzdeni, munkálkodni egy jobb jövőért s az aggastyánt imádkozni a hazáért és szabadságért. Beteljesedett amit mondott, mi unokák leborulunk sirhantjára s áldó imádság mellett mondjuk el becsületes nevét. Beteljesedett az is, amit anyjának mondott: »Anyám az álmok nem hazudnak Takarjon bár a szemfedél, Dicső neve költő fiadnak Anyám soká, örökké él!« A nagy ünnep Budapesten. Egy zászló erdő volt az egész főváros és az ablakok Petőfi arczképével és virágokkal voltak díszítve. Petőfi érczszobrát csaknem ellepték a babér és virág koszorúk. Az égen a nap viaskodott a fellegekkel, lassan, szitálva esett az eső, de midőn az első »éljen!« — mely Jókainak Petőfi egyik legjobb barátjának, iskolatársának szólott, — elhangzott, akkor kisütött a nap s arany sugaraival hintette be a fővárost s azt a hatalmas érczszob- rot, mely alig látszott ki a virág tengerből. Az ünnepélyt Halmos János polgármester beszéde nyitotta meg, majd Jókai mondotta el ezen beszédet: Mintha most is előttem látnám az a délczeg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arczczal. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szivből jövő, szivig ható hangot, a mely hü lciféjezöje volt e lelke indulatainak. Minden igaz volt nála! Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt. Aki igy tudott szeretni, igy tudott gyűlölni, annak nem lehetett e földen megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni . . . Olyan ifjú volt és mégis
