Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-16 / 29. szám
MAGYAR FÖLD MI VELŐ 22() CSALÁDI-KÖR. Kakuk-kakuk ...! Édes mindnyájan tudjuk, hogy a mi életünk a jó Isten kezében vagyon! Szerfölött sajnálatra méltó emberek azok, a kik hitelt adnak a csízióknak, álmos-könyveknek, a furfangos czigánvbanyák jóslatának — és a többinek. Ilyen sajnálatra méltó özvegy asszony vala a mi községünkben özvegy Csóka Sándorné, a ki hires volt ám a maga nemében. A maga nemében mondok, mert ki kell magyaráznom az ó' hírességének miben létét. Az öregség lépcsőit járdalta ő kegyelme már, de gondolni sem akart arra, hogy hát bizony a kert alatt ólálkodik a kaszás ember, már mint az, a ki az élet mezejéről kaszálgatja a népeket. Hej pedig özvegy Csókánénak ideje volna, ha már egyszer a halálra is gondolna. Egész életében nem sokat törődött a jó Istennel. Jólehet hőséggel áldotta meg az Kg, sem szegénynyel, sem községgel soha sem cselekedett jót. Még saját egyetlen leányát is szegénységben hagyja élni, mert hát. — Miért ment szegény legényhez, mikor gazdaghoz is mehetett volna. Az a szegény leány meg rábízta az életét egy becsületes, szorgalmas emberre, a kinek nem volt ugyan birtoka, de volt szive, két munkabíró keze, a minőt az Isten csak ritka halandónak juttat. És az a szegény leány boldog is volt; csak egyetlen bánatot hordozott szivében, hogy t. i. az édes anyja jó ideje leesett a lábáról, ott fekszik betegen; az orvos ur is mondja, hogy bizony minden perczen megérkezhetik az a kaszás ember, a ki — mint mondottuk, az élet mezején szokott kaszálgatni. A leánya, mikor csak teheti ott van beteg ágyánál nappal úgy, mint éjjel; hányszor odatérdelt a beteg ágyához és sügta: — Édes béküljön ki a jó Istennel, lássa kelmédet, úgy se köti már az élethez semmi sem. De a beteg csak mosolygott, félemletesen mosolygott. Mintha szánta volna leányát, hogy olyan balga hiedelemben van. Mintha a túlvilágról kapott volna hirt, hogy hát ne félj te a kaszás embertől. Meg is ijjedt a leány; elment a szomszédhoz, egy tisztes öreg emberhez és annak könyörgött: Venné reá édes anyját, hogy készüljön a halálra, gyónjon meg, béküljön ki a jó Istennel. Az aggastyán meg is jelent a betegnél. Komoly szavakkal tárta eléje a valót. Mit sem használt. — Ugyan jó lelkem — igv szólt a beteg — ne aggódjanak értem, hiszen én még sokáig fogok élni. — Honnan tudja ezt kigyelmed, hiszen halandónak nem adatott meg, hogy a jövőbe lásson. — Nem érti ezt kigyelmed. Éppen a múlt hónapban történt, hogy a kakák megjövendölte: tizenkét évet fog még élni. Mert szent való,hogy az ember még annyi esztendőre számíthat, a liánját kérdésére a kakuk kiált. Fájdalmas sajnálkozással hallották a babonás asszonynak beszédét. Igyekeztek újra- és újra meggyőzni balga hiedelméről. Nem használt! Öreg estére azonban a beteg szerfölött rosszul lett. Az aggódó leánj’ papért szaladt! A pap gyorsan jött, de már késő volt. A beteg eszméletét vesztette. A halál tusa csakhamar beállott. Csak háromszor emelkedett fel ágyában és vonagló ajkai e szavakat suttogták. — K a k u k, k a k u k, k a k u k! Aztán kiszenvedett! Lássátok atyámfiai, mily balgaság, sőt vétkes tudatlanság ilyen babonaságban bízni és hinni. TÁRGZA. A székely leány kedvese. — Udvarhelyszéki rege. — t Sok leáiyy szerette Petőfit és sok magj ar hajadon kebelében dobog sebesebben a nagy költő nevének kimondásánál a szív, de habár ezeren szerették, mégis leghívebb volt hozzá a székely leány. Csatáról-esatára, kisérte Bem apó honvédjeinek táborát, hogy mindennap legálabb egjrszer láthassa imádott kedvesét, titkos szeretőjét — Petőfit. Így kisérte véres csatákról-csatákra. Ott volt közelében akkor is, mikor a Segesvár mellett elveszített harczból menekült a vezér és tábora, mikor Petőfi elesett. A székely leány kedvesét a költőt ott találta meg a- csatamezőn elesve. Sebeiből piros vér folvt, de élt. Gondosan fölkarolta, erősítő italokat öntött a szájába és mindaddig mellette maradt, mig magához nem tért, hogy álruhában öltöztetve aztán megszökhessen vele az éj homályos, sötét fátyola alatt. Az első éjszaka csupán egy szőllő csősz viskója volt a hely, hová meghúzták magokat, de itt nem sokáig maradt vele, biztosabb helyet kereset, hol nem háborgatják drága betegét szüntelen, hol nem kell minden perczben remegni a legkedvesebbnek élete miatt. Ezért fölsietett rejtek ösvényeken az öreg Hargitai hegység sötét rengetegjeiben s ott biztos helyet talált, hol ápolhatta Petőfit. Soká tartott a betegség. Hosszasan gondozta, kötözgetle a vágásokat, szúrásokat, mig végre fölgyógyult a féltve őrizett sebesült. Dalos madaraknak piczi tojásaiból volt az eledelük. A hegy forrásnak ezüst szinti Hideg vize volt az italuk. A beteg sebeire messzi bérczekről összehordotta a vén Hargita hegységnek ezerféle jobbnál-jobb, hasznosabbnál-hasznosabb gyógvfü- veit, virágjait, azokat megfőzte, tevével borongatta mig végre begyógyult a vad kozák lándzsájának inindenik döfés helye, melyektől bőven elboritva esett volt a halottak közé Petőfi a segesvári csatamezőn. Az ötödik héten már íyyugtalankodni kezdett a beteg. Alig nyerte vissza eszméletét, már ismét a hazája sorsa volt az első amiről tudni akart. Elküldte ezért a székely leányt, hogy vinne hirt neki a világ állásáról, addig ő magában is meg fog élni, hiszen volt összegyűjtve eleség. Elindula hát a székely leány. Mene két nap elő, jőve két nap vissza, hozott betegének jó lágy kenyeret, erősítő küküllővölgyi bort, irós vajat s még kitudná előszámlálni mennyi minden jókat, hanem ha kérdezte a világ sorsáról, hát egv szó nem sok, de annyit sem felelt. Csak kérte kedvesét, csak marasztgatta betegét, hogy ne hagjja a biztos helyet, mert bajba eshetik. Petőfi sejtette, gondolta a valót, s annál inkább vágyót megtudhatni a hazában folyó eseményeket. Kérte könyörögve a Ilii székely leányt, de az item beszélt semmiről. Utoljára csak három kérdést kívánt tőle, hog\r csupán három kérdésére válaszoljon, mig végre megalkudtak a három feleletre. — Van-e hazám? — kérdezé először. — Volt! — felelte a székely leány csöndesen, mire a hazájáért mindenét áldozni kész költő szomorú lett, könnyei megmeredtek, s nem tudott fölfelé nézni a földről hosszú ideig. Hol van, aki engemet igazán szeret ? — kérdezé nagysokára Petőfi a székelv leányt s ez vala második kérdése. — Itt vagyok! — volt a felelet. Ekkor a hevesvérű Petőfi elhamarkodta a
