Magyar Földmivelö, 1899 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-18 / 25. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

ment a paphoz, hogy t. i. a megboldogult okleveles koldus lévén, az i n g y e n temettessék.

Minden szegénynek koporsóját a sírig kísérte s a kinek senkije sem volt, ott vala Janó.

De mikor a tél az idén először beköszöntött, szegény Janó már nagyon érezni kezdette, hogy 75 év nyomja vállait.

Arcza beesett, egyenes termete meggörnyedt, körútjáról is — melyet minden évben megtett a nagvóbb városokban — le kellet mondania.

Nagyobb és jobb táplálék talán még segített volna rajta, de hát uramfia — szokta volt mondani

— egy koldus nem teheti azt, ha mindjárt a halál parancsolja is. Neki 6 krajczárból ki kellett állani napi kosztjának, mert hiszen ő koldus v a 1 a.

Egyszerre aztán a halál nagyon kezdett fenyegetőzni.

Mintha kopogtatást hallott volna ablakán, mintha egv éjjel szobájába nyitott volna valaki... egv magas fekete alak -- kaszával... a ki minduntalan hívja, szólítja őt... oda ki a hidontulra, a temetőbe, hol neki' is jut egv darabka föld, egy koszorutlan sirhalom.

— Várj még — suttogta megrezzenve — csak egv kicsit várj még.

Aztán belenézett enszivébe, megkérdezte: ki

az, ki léikéhez leg- ---------------------kö

zelebb áll?

Apját nem ismerte, anyjának emlőjén nem nevelkedett, bárátai nincsenek.

— Senki, senki..

— mormogta, senki, senkie nagy világon.

S mikor igy elelgondolkozott. meg- megrezzent, bement sötét kamarájába, kebeléből kivett egy rongy csomagot, szivéhez szorította. Meg- gyujtotta kis mécsesét, megnézegette az ajtó repedéseit, betakargatta nyílásait. Aztán kibontotta a csomagot.

Egv nagyobi) csomagban volt egy kisebb, ebben megint apróbb. A legkisebbikből aranypénzt vett elő. Megnézegette, megcsókolta, megtörülte, selyempapirba takargatta. A nagy csomagokban bankók voltak.

— Ezt a krjaczárosokért váltottam be Ej helyen.

— Ezt a négykrajczárosokért Miskolczon.

— Ezt a hatosokért Homonnán.

— Ezt húsz, ezt harmincz, ezt tiz éve, ezt tavaly Milyen uj, milyen szép.

S mikor igy számolgatta évi jövedelmeit... megint látja azt az alakot, kaszával amint integet, hívja ... oda ki, a hidontulra, hogy neki is jut egy darab föld. egy koszorutlan sirhalom.

— Várj még, csak egy keveset várj, súgta összerezzenve.

A csomagot ismét összerakta, kebelébe rejtette.

* *-K

Éjfél volt. Nyugalom uralkodott mindenütt... csak a Janó szivében dúlt, égetett, gyilkolt egy isszonyu szenvedély.

Csendesen koezog valaki.. .

— Már jön — sugá magában az öreg. Istenem segíts!

Janó kinyitá az ajtót, s azon a vén koldus asszony csamogott be.

— Ülj le oda a tűzhely mellé. — Rosszul érzem magam, azért hivattalak.

Gyertyaszentelőre már nem leszek; érzem megmondotta ezt az én szellemem.

— En se hiszem, hogy tovább éljek — köhi- eselé a vén nanó.

— Mondok neked valamit.

— Sir leszek Janó.

— Ha meghalsz, szépen eltemettetlek.

— Köszönöm Janó.

— De ha én meghalok ?...

Néma csend lett e szavak után a kis szobában.

— Mondok neked valamit Sára.

— Sir leszek Janó.

— Esküdj meg, hogy mig élek, nem mondod senkinek, mikor meghaltam, betemed síromba.

— Esküszöm!

— Az élő Istenre ?

Az öreg reszketett.

— Nézd mondá, e rongyokban van pénzem.

— Azt hittük, hogy a kamarában van.

— Ne gyanakodjál, sok nincs. Hatvan éve gyűjtöttem. Hatvan éve, hogy gondkozva koldulok garast garasra raktam. Ivrajczáraimat is más városokban cseréltem el bankóval, hogy ne lássa senki. Ha meghalok, itt fogod találni kebelemben. Vedd ki, temess el szépen, végy ki magadnak egy koporsóra valót, de csak annyit. Többet ne, mert síromból is feljárok hozzád. A többit tedd be koporsómba. De bele tedd. Esküdj meg.

— Esküszöm, re- begte borzadva a vén asszony.

— Átkozott légy! ha nem teszed meg, átkozott még poraidban is.

A gyertyaszentelő megérkezett. Ki mondja, hogy nincs meg az emberi szívnek sokszor a halál sejtelme ?

Janót, ha nem is éppen Gyertyaszentelőre, de utánna egy héttel halva találta a vén asszony. Keze ott nyugodott kebelén, erősen ránehezedve a kis rongy csomagra. A ráme- redett kezeket alig tudá levenni.

Még nem hűlt meg a tetem, midőn a kis hallottas ház megtelt koldusokkal. Az ő kedves gyermekeivel.

Sírtak, ráborultak Janó bácsi megmeredt tetemére, aztán megtörölték szemüket, kerestek, kutattak, lerángatták rongyait, összehányták a kis kamarát — és semmit sem találtak.

— Nálad a rongy — kiáltott reá a sánta koldus, mikor a szép koporsót elhozták.

Te loptad el, kiáltották a többiek is.

— Te csaltad el.

— Te hoztad ki a kis kamarából s már-már fojtogatni kezdék a vénasszonyt, midőn belép a törvény embere, veressujtásos hajdúkkal és hivatalos komolysággal.

— Öreg, — mondá a rendőr — hol a rongy? abban pénz volt.

— Nála van, pénz van benne, vigyorgott a vak koldus, ki egyszerre jött be a törvény embereivel és bizonyosan feljelentést tett.

Az öreg asszony megsemmisülve, elsápadva adta oda a csomagot, vánszorogva követvén a rendőrt és elmondotta mindazt, amit én szives szives olvasómnak itt leírtam.

Szatmár városa.