Magyar Egyház, 2009 (88. évfolyam, 1-4. szám)
2009-07-01 / 3-4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 15. oldal Október 6-i megemlékezés Tisztelt egybegyűltek, a magyar nemzet vértanúira emlékezők! Manapság gyakran fölmerül a kérdés: ki a magyar? Sokan és sokféle választ adtak erre a kérdésre. Magam is sokat töprengtem ezen, hiszen olyan magyar nagyságokat ismerünk, akik nem is nagyon beszélték a nyelvünket, mint pl. Liszt Ferenc, vagy nem a magyar volt az anyanyelvűk, mint pl. Prohászka Ottokár és még sorolhatnánk. Ugyanakkor számos olyan embert is ismerünk, akinek a magyarsága nyűg, gúny tárgya, hiába is anyanyelve a magyar és tagozódott be a magyar társadalomba. Válaszom megfogalmazásában semmiképp sem tekinthetek el attól az alkalomtól, amiért most és itt összegyűltünk. Hogy gyászunkban megemlékezzünk az 1848- 1849-es szabadságharcunk bukását követő osztrák bosszúhadjárat megalázó módon kivégzett áldozatairól. Felfogásom szerint ugyanis az 'Aradi Tizenhárom' minden tagja magyar volt, akár beszélt magyarul akár nem, akár magyarnak született, akár nem. 1849. október 6.-án Pesten felségárulási bűnt felróva kivégezték gróf Batthányi Lajost, az 1848 áprilisi új magyar alkotmány nevében állami önállóságát részben visszanyert Magyar Királyság első miniszterelnökét. Ugyanezen a napon hajtották végre a Haynau által erőltetett hadbíróság halálos ítéleteit a Magyar Királyság hadserege főtisztjein. A császári haditörvényszék ítélete alapján, ugyancsak felségárulás címén ítélték halálra és mint a gonosztevőket, kötél által veszejtettek el kilenc tábornokot, négyet „kegyelemből" golyó általi halálra ítéltek és végeztek ki az aradi vár mellett, név szerint és ebben a sorrendben: Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidot, agyonlőtték, Pöltenberg Ernőt, Török Ignácot, Lahner Györgyöt, Knézich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Leiningen- Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és végül Vécsey Károlyt pedig felakasztották. Pöltenberg Ernő tábornok, lovag, kivégzésükre indulva a következő szavakkal biztatta társait: "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviseljél". Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost - vezették a kirendelt katonaság elé. 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd midőn a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s onnan adták le Kiss Ernőre is a halálos lövést. Ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok: Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és utolsónak, de nem végezetül Vécsey Károly. Vécsey vértanú büntetését - saját apja közbenjárásának köszönhetően - súlyosbították, mégpedig azzal, hogy őt akasztották fel utolsónak, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Sorra elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívelték különösebben egymást, most megcsókolta Damjanich kezét. A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottakat levetkőztetve helyezték hol a bitófa elé, hol mögé, majd melléjük döntötték az akasztófaoszlopokat is. Katonák számára az akasztás kifejezetten megalázó ítélet. Miért alázták meg a magyar szabadságharc vezető tisztjeit? A hatalom tombolt, bosszút akart állni vélt sérelmein, hiszen az osztrák-németeknél alacsonyabb rangúnak tartott magyarok áprilisi, törvényes állami önállóságuk elérése után hamarosan olyan haderőt állítottak fel és teremtették meg hozzá a fegyvergyártásukat is, hogy a császári hadseregnek ellen tudtak állni. Visszaszorították azt az osztrák földre és az újsütetű császárnak az orosz cár segítségét kellett kérnie, hogy leverje az ellenállást. Nem használt a Magyar Királyság nemzetiségeinek fellázítása sem, sem a pénzügyi blokád, a makacs magyarok saját útjukat akarták járni - és ez sikeresnek tűnt. (...) A bresciai hiéna, Haynau, beteges gyűlöletében igyekezett a magyar népet a legmélyebb érzelmeiben megalázni. Ezért is hajttatta végre az aradi kivégzéseket úgy, ahogy tette. Vele szemben a magyar nemzeti erkölcs megnyilvánulását a kivégzésre vitt főtisztek utolsó mondatai sugározzák. Hallgassák meg a halálra ítéltek kivégzés előtti utolsó szavait: Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar
