Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)
2007-07-01 / 1-2. szám
16. oldal MAGYAR EGYHÁZ Pilátus megtudja a zsidóktól, hogy Jézus Galileában is „lázított”, kapva kap az alkalmon, és elküldi őt Heródes Antipashoz, Galilea tartomány fejedelméhez. Illetékességből. Ez a labilis idegzetű vezető ember végeztette ki Keresztelő Jánost, s most Jézustól valamilyen csoda bemutatását várja. Ezt Jézus nem teszi meg, sőt nem is válaszol neki. Ekkor gúnyból a Messiás-királynak abban a korban kijáró fehér öltözetet adat rá, és e paradosztikus jelmez révén küld üzenetet Pilátusnak, hogy ő sem vette komolyan a vádlottat. „Ettől a naptól fogva barátok lettetek egymással Pilátus és Heródes.” (Lk 23,12) Az ebbe a fehér ruhába öltöztetett Jézus aztán már nem jelenik meg így többé a vádló sokaság előtt. Tehát egy időben később bekövetkező esemény kerül korábbra. Miért? — Mert itt egy olyan érdekes dolog történik, amit sem Heródes, sem pedig Pilátus nem tud. A zsidóknál az áldozat bemutatásakor a főpap is fehér ruhában van (2Móz 28,39), ez lett ugyanis a rendelkezés a babiloni fogság után. (Ez 44,17) Arról van tehát itt szó, hogy Jézus, mint főpap szenved értünk, aki magát viszi be a szentélybe áldozatra. (Ez 44,16) Az emberi gonoszság és rosszakarat ellenére Jézus megkapja ezt a méltóságot is, s éppen a gúnyöltözete válik ékességévé. Munkácsy zseniálisan ráérez erre is. A következő térbeli és időbeli eltolódást jelentő probléma a helyszín. Pilátus már ott ül a bírói székben, ez viszont a politikai per legvégén következett be, készülvén a végleges ítélet kimondására. (Jn 19,13) Ezt a helyszínt héberül Gabbata-nak hívják, ami kőpadot jelenthetett, de még inkább arra utalhat itt a tudósítás (Jn 19,13), hogy a helytartóság kövezett udvarán, görög nevén a Lithostratoson történtek ezek a végső események, ahol természetesen volt egy bírói „trónszék”. Ezt is nagyon jól oldotta meg Munkácsy. Ha tehát a helyszínt nézzük, akkor a nagy drámának melyik jelenetét képzelhetjük el? Számomra úgy tűnik, hogy a későbbi helyszín idehozatala az ülő Pilátussal a leginkább sorsdöntő eseményeket érzékeltetik. Pilátus tépelődik, és összefoglalja az eddigi eseményeket: „íme, a ti királyotok!” (Jn 19,14) Ezt az ismét odahívott zsidók, a főtanácsi tagok és a vádlott előtt állapítja meg. Azonosítja az elítélendő személyt, s ez tisztázza az ő helyzetét is a császár féltékenysége előtt. Ezt megelőzően ugyanis azt kiáltották neki oda: „Ha ezt szabadon bocsátód, nem vagy a császár barátja!” Ez végtelenül lesújtotta a helytartót, és végigfutott rajta az a borzalom, mi lesz, ha Kajafásék feljelentése alapján a császár megvonja tőle a barátságát. Ez akkor teljes karriervesztést és birodalmi kiközösítést jelentett, amint ez meg is történt 26-ban Caius Cornelius Gallus-szal, az emiatt öngyilkosságot választó egyiptomi prefektussal. Ezzel a politikai per elérkezett a holtpontra. Pilátus már háromszor állapította meg nyilvánosan, hogy „semmi halált érdemlő bűnt nem találtam benne” (Lk 23,22), tehát lelkiismerete szerint el kellene bocsátania Jézust, a tömegindulatot nézve viszont a császár barátjának akkor a sorsa leáldozik. Ráadásul éppen a zsidóktól hallja a politikai zsarolás legkegyetlenebb szavait: „Nekünk nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15) így minden kiút lezárul Pilátus számára, mert ezt a Róma-gyűlölő papi fejedelem mondja ki. Utoljára kijelenti, és láthatóvá is teszi az ártatlanságát a kézmosással, jelezvén, hogy lelkiismerete és az igazság felől való meggyőződése ellenére cselekszik, amikor Jézus kereszthalálra ítélését a zsidók kívánsága szerint jóváhagyja. De hogy ez biztos jóváhagyás legyen, s Pilátus kételyeit eloszlassák, maguk a zsidók segítenek neki azzal, hogy szavalókórusban mondják ki önmagukra a feltételes átok szörnyűséges formuláját: „Az ő vére mirajtunk, és a mi magzatainkon.” (Mt 27,25) A zsidók tehát annyira elszántak, hogy a kivégzés minden következményét magukra vállalják. A „vére rajta”, a „vére szálljon rá" vagy „saját fejére szálljon” formulák az ószövetségi jogi nyelvből valók (legtöbb a 3Móz 20-ban van). Ezzel a kifejezéssel a halálraítélt bűnösségét állapítják meg, és egyúttal az ítélet végrehajtójának ártatlanságát. Mármost a zsidók itt annyira meg vannak győződve Jézus bűnösségében, hogy még gyermekeik bünhődését is fölkínálják. Ezért mondja Jézus a Golgotához vezető úton a síró asszonyoknak: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok.” (Lk 23,28) Pilátusnak nincs többé gyötrő kételye, akár szemünket le is vehetjük róla, mert a per eldőlt. Nincs azonban vége a történésnek, de a festmény nézője sem érzi úgy, hogy kikerekedett és lezárult minden, vagy hogy az észérvek és a lelkiismeret nagy viadala befejeződött volna, mert ott marad egy nyitott, örökké égető kérdés az oszlopnál gyermekét tartó anya bizonytalan tekintetében: mi következik ezután Izráelre és gyermekeikre? Ez lesz a hatodik idői sík, amelyet Munkácsy odamásol a kép abszolút, geometriai középpontjába, s a későbbi vagy távoli jövő felől érkező intéssel figyelmeztet a jelenben felelős tiszta cselekedetre, gondolkodásra és lelkiségre. A cikket folytatjuk a következő számban: „Ecce Homo" és „Golgota” Luther Márton: Krisztus ereje Textus: Lukács 24:49 Igemagyarázat Mi, kik az evangéliomot valljuk, hirdetjük s érte a világtól üldözést szenvedünk, tudjuk, hogy Krisztusban, a mi hű Tanácsosunkban kell bíznunk s erejére támaszkodnunk. S mert ezt tesszük, meg is tapasztaljuk, hogy Krisztus az igazi Győző, ki az ördög hadát könnyedén, kardcsapás nélkül, csupán ajka lehelletével győzi le. Hatalmát nemcsak ellenségein mutatja meg, hanem rajtunk is naponként, mikor arra képesít; hogy az ördögöt, azaz a bűnt és halált szívünkben naponként megöljük. Hogyan s mivel? Az igével, melyet szívünkbe ád. A harc menete az, hogy Krisztus kiküldi az evangéliomot és nem engedi üresen visszatérni. Elvégzi, hogy igéje sokakat megnyerjen és országa növekedjék. Szent háború ez, igazi keresztes hadjárat. Mert ezzel hódit el az ördögtől s vissza tulajdon országába sokakat. Csak nagyerejü hős tehet ilyent.A 149. zsoltár azt írja, hogy a szentek is kétélű fegyvert ragadnak kezükbe. Nem e világ testi fegyverét, hanem Krisztus ajakénak lelki kardját. Ezt a kardot forgatják s vele pogányokat, népeket, királyokat győznek le minden bölcseségükkel, szentségükkel egyetemben s foglyul ejtve, Krisztusnak vetik alá őket. íme, mily nagy a dicsősége Isten szent harcosainak! Erre segélj, mi Krisztusunk, Mivel mi csak benned bízunk Segélj szent neved által; S mi, lui nyájad akkor neked Vígan mondunk dicséretet Örök hálaadással.
