Magyar Egyház, 2005 (84. évfolyam, 1-4. szám)
2005-01-01 / 1. szám
10. oldal MAGYAR EGYHÁZ JÉZUS VAGY BARABÁS? Lukács 23:13-25 A passiótörténet olyan, mint egy mozgalmas cselekményű, sokszereplős film. Pergessük kissé vissza az események filmjét... A ’’kárhozat fia” Júdás tehát a főpapi pribékek kezébe adta az Urat, s azok láncbaverve odahurcolták a Főpapi Tanács, a Szanhedrin elé. Ott aztán Annás, a tényleges főpap és apósa Kajafás a testület ’’szürke eminenciása” kihallgatták és istengyalázás vádjával halálraítélték az Urat. Ez a gyakorlatban semmit se jelentett, mert a római fennhatóság alatt élő zsidókhiába Ítéltek valakit halálra; az ítélet csak akkor emelkedett jogerőre, ha azt a római prokurátor is aláírta, sőt mi több; a kivégzést is csak a rómaiak hajthatták végre... Aztán volt még egy probléma; az, hogy a helytartó csak két okból mondhatott ki halálos ítéletet; gyilkosságért, vagy Rómaellenes, császárellenes lázadásért. Mindezekkel tisztában voltak a ravasz főpapok is! Tudták, hogy ítéletük indoklása, az istenkáromlás, egy csöppet se fogja érdekelni Pilátust. Őt, a felsőbbrendű ’’cívis romanus”-t, - aki mélységesen lenézte zsidó alattvalóit - teljesen hidegen hagyták azok vallásos ügyei-bajai... A főpapok tehát azzal vádolták be az Urat Pilátusnál, hogy ő királynak mondta magát s ezzel tulajdonképpen a császár ellen, Róma ellen beszél, lázit. Ez már ’’hivatalból érdekelte” a helytartót. A további események ismeretesek; Pilátus többször is kihallgatta az Urat. Mint minden művelt rómainak, neki is biztos kisújjában volt a ”Lex Romana” így egy pár kérdés után meggyőződött, hogy az elébe vezett vádlott, ártatlan. Összehívta tehát a főpapokat és a többi vádlókat és ezt mondta nekik; ’’Ide hoztátok nekem ez embert, mint aki a népet félrevezeti; és íme én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberen, amivel őt vádoljátok” (14.vers). De mindhiába, mert ahogy Lukács írja tovább ”...az ő szavok (mármint a népé) és a főpapoké erőt vesz vala! ” (23/b.vers). Mármint rajta Pilátuson!... Nos éppen itt van a pilátusi dilemma! Ő tudja, hogy az Úr ártatlan! Csakhogy Pilátus gerinctelen, megalkuvó, gyáva ember! Nem akarja összeszűmi a levet a - népakaratot irányító - zsidó főpapokkal, hiszen azok könnyen bevádolhatják kenyéradó gazdájánál, a mindenható római császárnál Tiberiusnál, s akkor vége jól fizetett állásának, s talán életének is. Hiszen ez a barbár keleti csőcselék már fenyegetőzik is: ”Ha ezt szabadon bocsátód, nem vagy a császár barátja; valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak” (Jn.l9:12). Hát akkor inkább az a názáreti vándorrabbi pusztuljon el, mintsem neki legyen gondjabaja, hátránya! De, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, még egy utolsó próbát tesz. Régi szokás volt Izraelben, hogy a Pesszach, a zsidó húsvét ünnepén, szabadon bocsátottak egy fogly-rabot, s azt a nép választhatta ki. Nos, a helytartó is kegyesen engedélyt ad egy fogoly szabadon bocsátására. Valamiképpen szánta is azt az álmodozó vándorrabbit, azt az ártalmatlan prófétát és arra gondolt, hogy a nép annak a szabdonbocsátását fogja kérni. Hogy ez megtörténjék, gondoskodik arról is, hogy egy rablógyilkost, gonosztevőt szembesítsen Jézussal. A rómaiak börtönében már régóta ott sínylődött egy Barabás nevű rab. (Bár-Abbász héberül, magyarra fordítva; az Apa fia) János szerint rabló volt, Márk szerint a rómaiak ellen lázadt. Valamiféle ókori politikai gengszter-terrorista lehetett... Valóban, nem is lehetne tökéletesebb Jézusellenképet elképzelni! A helytartó egyik oldalán Barabás, egy földi apa fia és az Úr Jézus a mennyei Atya Fia! Kettőjük között csak annyi a hasonlóság, hogy mindketten megkötözve állnak a helytartói palota oszlopcsamokos erkélyén. BARABÁS A BŰN MÉLYSÉGE ... AZ ÚR JÉZUS, A TISZTASÁG ÉS SZENTSÉG MAGASSÁGA! Kettejük között ott ül Pontius Pilátus a helytartó, s aztán talán gyávaságában, vagy talán mert minél hamarabb túl akart esni ezen a kínos ügyön: - felteszi a kérdést a palota előtti térségen zajongó tömegnek; ”A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek? Azok pedig mondának; Barabást. Monda nekik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának; Feszíttessék meg!” (Mt.27:22) Az Úr sorsa megpecsételődött! ”Ad crucem!” Keresztre vele! - hangzott a helytartó parancs... A Szentírás tömören és szűkszavúan írja le az eseményeket. Nem mond semmi olyant ami a kíváncsiságunkat kielégíthetné. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért döntött így a nép? Az írás arról se tesz említést, hogy vájjon minden ottlévő követelte Jézus halálát, vagy voltak olyanok is, akik az ő szabadonbocsátását követelték?! Az írás, a nép elképesztő, tragikus döntését azzal magyarázza - ugyebár - hogy a főpapok, farizeusok, írástudók a népet ’’megagymosták”, hogy modem fogalmakkal éljünk. Vannak írásmagyarázók, akik azt állítják, hogy ezen a fogolyválasztáson a nép nem vett részt, csak a főpapok és azok cinkosai, emberei. A kérdés - ilyetén való boncolgatása - teljesen felesleges. A választás megtörtént örökre és visszavonhatatlanul, mert ez volt eleve elrendelve a mennyei Atyánál. Hogy is mondta az Úr a Gecsemáné kertben? ’’...avagy nemkell-e kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn. 18:11) Ne is foglalkozzunk tovább azzal a bizonyos döntéssel, választással, hanem ahelyet inkább nézzük meg sajátmagunkat annak a tragédiának tükrében... Ismerjük be alázattal és mélységes bünbánattal, hogy bűneink sokszor arra késztetnek, hogy ha még szomorkodunk is nagypéntek gyászos napján, vagy netalán tán még könnyezünk is az Úr Jézus kálváriája felett, akkor is sokszor a Sátánnal szólunk, Barabást válasszuk! Súlyos dolgot mondtam itt ki, de azt elsősorban sajátmagamból kiindulva mondtam. Életemben nem egyszer álltam én is válaszúton és őszintén bevallom: volt amikor lemondtamleléptem Jézus útjáról és bűneim kényszerítő ereje sokszor Barabást mondatott ki velem, éppen életem döntő pillanataiban. Mert én, meg te, meg mindnyájan FÖLDI APÁNAK vagyunk a fiai; örököljük-hordozzuk - mint egy fertőző betegséget - azok bűneit, terhelt vonásait, terhelt lelkiségét! MI MINDANNYIAN BARABÁSHOZ
