Magyar Egyház, 2004 (83. évfolyam, 1-4. szám)
2004-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 13. oldal lemből megismerhetetlen, mert Ő nem az, amivé a történelem tette, mert nem hatásai miatt Isten, mert nem kiválósága miatt tökéletes, mert az a történelem, amely a keletkezés állapotában, tehát nem a lezártság helyzetében van, nem állíthat véglegeset, pedig az örökkévalóról csak végérvényeset lehet meghatározni. A történelem tehát végérvényesen emberi történet lesz amely csak a botránkozás által képes kapcsolatba kerülni azzal, ami nem emberi tulajdonságokat mutat. Az örökkévaló időbelisége csak paradoxon lehet. A paradoxon pedig okot szolgáltat, hogy a botránkozás megtörténhessen. A botránkozás három szempontból tételeződik. Először abban, hogy Krisztus istennek vallja magát, ami akusztikai tévedést vált ki, hiszen a világ önmagát és saját történelmi elemeit isteníti, ezért minden más isten csak konkurrens lehet. Másodszor azért áll fenn a botránkozás lehetősége, mert a megjelenés paradox. Ami a megjelenést leírja, az az Istenember fogalom, ami elfogadhatatlan szóösszetétel. Harmadszor pedig azért botrány Krisztus, mert jelentéktelen. Ez a harmadik lehetőség a történelem eszméjének korábban vázolt kierkegaardi minőségéből szükségszerűen következik: a történelmi nagyság összemérhetetlen az örökkévalóval. Az összemérhetetlenségből pedig mindig a silány kerül ki győztesen. Ez a történelmi krisztuskép gyengéje, hogy semmi, vagy csak az marad Krisztusból, ami jelentéktelen, és az, aminek kitüntetett szerepet kellene játszania, jelentéktelenné válik. A botránkozás tehát elkerülhetetlen akkor ha az ember aki véges, kapcsolatba kerül Istennel aki végtelen. A paradoxon azonban ráirányítja figyelmünket az alternatív történelmi képre: „ezzel szemben nagyon is fontos leszögezni, hogy bárminemű botránkozás lényegében a pillanat félreértése, hiszen a paradoxon felett botránkozik, a paradoxon pedig nem más, mint a pillanat”. A paradoxon éppen azért olyan fontos, mert nem csak Krisztus kortársai számára volt jelen, hiszen a történelmileg igazolt, megbízható, botránymentes megváltó, nem az igazi, hanem a történelem terméke, a kinyilatkoztatás emberi átdolgozása, ami mutatja: „hogy milyen rettentő balgán viselkedtek a kereszténység védelme során, eltávolítván belőle a megbotránkozást, nagyon bután, illetve arcátlanul, semmibe vették Krisztus saját utasítását, aki pedig gyakran és igen csak gondterhelten óvott a megbotránkozástól, vagyis maga utal arra, hogy jelen van s jelen is lesz a megbotránkozás lehetősége, mert ha nem lenne jelen, ha semmi sem volna ami a keresztyénséghez őslényegileg hozzátartozik, akkor persze Krisztustól emberi nyelven szólva értelmetlen dolog volna, hogy ahelyett, hogy elvetné, gondot okoz neki és figyelmeztet rá”. A botránkozás, tehát azért sem megspórolható, mert a történelmi tanúságtétel megbízhatatlan, egyetlen út - mód marad hát, egyidejű viszonyba kerülni Krisztussal, így azonban ugyanaz lesz számunkra, mint aki volt, olyan, aki tanítványai körében is a botránkozás sarokköve volt. Ezzel az egyidejűséggel lehetségessé válik az örökkévaló átélése. Ez az átélés azonban számunkra sem válhat történetivé, a mi fogalmaink közül is kicsúszik, beszédünkben pedig már csak keressük azt, ami eltűnt. A pillanat tehát a teljesség feltárója, amiben a történelem kiteljesedése bukkan fel. Kierkegaard számára tehát nem kiteljesedő folyam a történelem, hanem kiismerhetetlen váltakozása az emberi törekvéseknek, amelyek a maguk nagyságát keresik. A mennyei lét tehát, mint egy kő, úgy esik le a magasból, hogy ezentúl megemészthetetlenül jelezze a történelem végét, újra és újra ismétlődve a pillanatban: „az örök mint jövő lép fel, hiszen mint már említettük, a jövőidejű az örök első kifejezése, az inkognitója...ugyanúgy jelen van itt a jövő, az örök (a szabadság) lehetősége az individualitásban”. Az örökkévaló csak a múlandó szempontjából lehet történeti mint reflexió, ez azonban nem a jelentéktelenséget keresi, holott abban van az örökkévaló. A történelem példákat termel, amelyeket utánozni kell, az örökkévaló tökéleteset hoz a változás világába, ami paradoxont, botránkozást vált ki: „lehet-e tehát fenntartás nélkül beszélni annak veszélye nélkül, hogy ennek hatására valaki eltévelyedik, és ugyanúgy cselekszik mint O”. Kierkegaard történelme tehát a nem-legális, szubkultúrális történelem, amit a világ elnyom. A történelem célja jelen van, de az nem a célja felé halad, mert a haladás alsóbbrendű mint célja. Qualitative más, és ezt a különbséget nem képes beérni, nem képes folyamatosságból örökkévalóvá merevedni. A haladás eltéveszti célját, amit elérhetne a folyamat időtlenségében, ami a pillanat. A történelmet tehát lehetetlenség sub speciae aetemitatis szemlélni. Nt.Erős Máté, főiskolai tanár Kierkegaard, Soren Az irónia fogalma in S.K. írásaiból 1969. Bp. 98. old. Péter Róbert Versek Magánkiadás 2001. Bp. Kierkegaard, Soren A keresztény hit iskolája Atlantisz 1998. Bp. 47. old. Kierkegaard, Soren Filozófiai morzsák Göncöl 1997. Bp. 70.old. Kierkegaard, Soren A halálos betegség Göncöl 1993. Bp. 98. old. WWWWWWWW Demeter Zsolt Hirdető Fakadó réten Február olvad csendesen Fényt hint Melengető napcseppekkel locsol Szíved édes szavával Szemedben fürdők Zöld üdeségben Dallamos tavaszi illat hangzik És az égig elér Bölcső vagyok Anyaggá faragott a csend Tornyokban látom A fákat üzenni.
