Magyar Egyház, 1991 (70. évfolyam, 1-6. szám)
1991-07-01 / 4. szám
6. oldal MAGYAR EGYHÁZ tűrte panaszainkat, civakodásunkat, irigységünket. Elnézte hűtlenségünket, önzésünket, gyermekes kapzsiságunkat, kétszínűségünket. Kitartott mellettünk, amikor fellázadtunk és vérbe folytottak és korbácsoltak és akasztottak. De annyi viszontagság után, íme elhozott kegyelméből ide, hogy vele találkozzunk, és elmondjuk neki: „Mi a Te néped leszünk”. Ö pedig biztosít minket: „Név szerint ismerlek. Istenetek leszek!” (...) Drága Testvéreim, eljöttünk mi is, magyar református hívők, a világ minden tájáról, ebbe a Kisstadionnak nevezett sátorba, mert az Ürral van jelenésünk. Az Ö sátorába igyekszünk, mert annyi minden fojtogat. Sok a gyermekünk, kevés a kenyér, nem tudjuk gondjukat viselni, ez fojtogat. Nincsen gyermekünk, mert sok magyar gyermeket elvetélünk, ez fojtogat. Minden elmúlik, csak a fojtogatás marad bennünk. Amikor fiatalok voltunk, ezer választás állt előttünk, ma csupán kettő, és ez fojtogat. Szorongat az öröm, hogy elérkezett a politikai szabadság, de fojtogat a bizonytalanság és a félelem, a felelősség és az önállóság, ami ezzel jár. Szorongat az öröm, hogy az országhatár fellazult, de fojtogat a határokon túl élő testvéreink nyomorúsága, kiknek a szó szoros értelmében a torkukra fojtják a szót, és iskoláikat, egyetemüket visszaadni nem hajlandók. Szorongat az, hogy minden évben 17 ezerrel kevesebben vagyunk, de fojtogat az is, hogy egymással mégis olyan keveset törődünk. Ahogy a költő mondotta: „Embereit úgy prédálta, mint nációk legelsője, s nem volt soha olyan drága, mit véreként nem hullatott.” Igyekszünk azért a sátorba, a Vele való találkozásra, hogy megszüntesse a fojtogatásunkat. Az a fehér hajú amerikai költő, aki a mi határunkban lakott, felesége és lánya tragikus halála után írta: „Imádkozni megyek, / Fájdalmaim hosszú folyosóján, / Eloltva kezemben a gyertyám, / Imádkozni megyek .. Jöttünk a találkozóra mindazokkal, akiket ugyancsak fojtogat az élet. Jövünk, hogy megadjuk az Istennek a tiszteletet, ami neki jár. Jövünk, hogy átadjuk neki azt, ami fojtogat. Eleget jártunk körbe-körbe bocsánat nélkül. Itt az ideje, hogy elmenjünk hozzá, mert elfogad úgy, ahogy vagyunk, és elvezet minket is az Ígéret földjére. ISTEN VELÜNK VAN ÉS Ml EGYEK VAGYUNK Tőkés László püspök igehirdetése Debrecenben A II. Magyar Református Világtalálkozó egyik kiemelkedő alkalma volt a debreceni Stadionban megtartott istentisztelet. A világ minden tájáról egybegyűlt több tízezer ember nagy figyelemmel hallgatta Tőkés László nagyváradi püspök igehirdetését, amelynek alapigéje a magyar történelem egyik fontos gondolataként is közismertté vált Pál apostoli kérdés volt: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8:31.) A prédikációt az alábbiakban közöljük. Szokványos megálapítás volt az elmúlt korszakban: elvették az emberektől a hitet és nem adtak helyette semmit. Mármár közhelyessé kopott a megálapítás, de ha jól belegondolunk, még igazabbnak találjuk most, mint egykor. Hiszen megrabolták, kifosztották életünket, társadalmunkat, egyházainkat és nemzetünket. Egykor a törökök csak a testet ölték meg — ahogy mondani szoktuk —, a Habsburgok a lelkünket is gyilkolták. Eljött az a rendszer, amely mind a testet, mind a lelket meg akarta ölni. Még az lett volna a legkevesebb, hogy ha csak javainktól fosztottak volna meg: földjeinktől, ingatlanjainktól és nem élvezhettük munkánk gyümölcsét. De aztán egy alaposan kidolgozott stratégia szerint sorra meg akartak fosztani hitünktől, ki akartak forgatni jogainkból, szabadságunkból — és ez részben sikerült is. Megfosztottak és megraboltak kultúránktól, ünnepeinktől, szokásainktól, történelmünktől. És ami a legtragikusabb következményekkel jár: Istentől akartak megfosztani, és embertársainktól, az embertől eltávolítani. Ezzel éppen közöségeink gyökerére vetették a fejszét. Mi is felelősek vagyunk ebben, mert: vétkesek közt cinkos, aki néma ... — Sokszor cinkos áldozatként kezére játszottunk az életellenes hatalomnak. A szolgalelkűség, a beletörődés bűne kárhoztat bennünket. Nagy reményeket fűztünk a változásokhoz. Hálaadó istentiszteleteket és tedeumokat tartótunk Isten szabadítása nyomán. De rövid időn belül rá kellett döbbenünk, hogy életünk továbbra is kifosztott, szegény. Olyan az állapotunk, mint az özönvíz után. Minden le van tarolva. És innen kell tovább indulnunk, koldusszegényen, elidegenedetten, romokból új életet építeni, sivatagban tovább vándorolni, a semmi ágán didergő lélekkel meghasonultan — bibliai kifejezéssel — hiábavalóság alá vetve. Egy ilyen hiányállapotot akar kitölteni a református világtalálkozó is. A hitben sivatagos, vagy mondhatni légüres helyzet alakult ki. Nem csak magyarságunk körében, hanem egész térségünkben, társadalmainkban. Illik erre az állapotra a Római levélből vett megállapítás: egyetemben fohászkodik és nyög a térség, a társadalom, az ember. Magasság és mélység szédületében kérdezzük az apostollal: Mit mondunk azért ezekre? Erre a helyzetre, erre az állapotra és jövőnkre? Ezen kell elgondolkodnunk, református testvéreim! És mivel látnak bennünket a képernyőn keresztül az egész országban és a határokon túl is, kiterjeszthetjük az előbb említett egyetemesség szellemében egész nemzetünkre és keresztyénségre ezt a kérdést: Mit mondunk azért ezekre? (...) Ha Isten velünk ... Ez Bocskai István nagyváradi kapitány és budai főispán válasza, akinek hadai az „Erős várunk” énekével indultak harcba, és zászlóikon is ez állt: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk”. Ez volt Bethlen Gábor nagyságos fejedelem jelmondata és legendás testamentuma, aki kiegészítette az Ige szavát személyes bizonyságtételével: senki nincsen, bizonyára nincsen ellenünk, ha Isten velünk . .. Ha elveszne valamely véletlen folytán az írás, és csak ennyit őrizne meg örök emlékezet: Ha Isten velünk ..., akkor nem is volna szükségünk poros iratokra, hitcikkelyekre és dogmákra. Elég volna tudnunk és átélnünk hitben, hogy: Isten velünk. Ahogyan a kereszteléskor áldjuk meg a kisgyermeket: „és én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (.. .) Mit mondjunk hát ezekre? — ismétlődik bennünk refrénszerűen a kérdés. Azt mondjuk, testvéreim, hogy Isten legyen velünk. Mert ha Ő velünk, kicsoda ellenünk? Ebből következően azt mondják, hogy legyünk mi is Istenben egyek a közösségvállalásban. Hozzá- és együvétartozásunk hiteles kiábrázolásává váljék a II. Magyar Református Világtalálkozó. Élő bizonyságtétele együttlétünk annak, hogy Isten velünk, és annak, hogy mi egyek vagyunk. Három bibliai metaforában ragadjuk meg ezt a kérdést, egészen szemléletesen. Krisztus testének összeforrott tagjai vagyunk, egy egyetemes szétszóródásban és széthullás nyomán, ennek a testnek összeforrott, a Krisztus által meggyógyított, összeillesztett tagjai. Isten épülete vagyunk a romokon élő kövekből helyreállított lelki ház gyanánt a Sionon. Mert
