Magyar Egyház, 1987 (66. évfolyam, 2. szám)
1987-04-01 / 2. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 12 — REFORMÁTUSOK LAPJA A kanadai magyarok krónikása imádkozunk, hogy ez meglegyen mindnyájunkban. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt sem, hogy aggodalom és féltés él szívünkben, mert kedvezőtlen híreket kapunk, és személyesen is tapasztalunk szomorújelenségeket a Romániában élő magyarok helyzetében, amely szomszédos országhoz évszázados történelmi kapcsolatok fűznek bennünket. Ezeknek a kapcsolatoknak a szálai különösen is erősek a Romániában élő magyar kisebbséggel. Hiszen a számos családi, rokoni, baráti kapocs az ott élő és az itthoni magyarság között — létező valóság. Amikor hangot adunk aggodalmainknak és félelmünknek, azt is elmondhatjuk, hogy nagyra értékeljük azokat a testvéri érintkezéseket, amelyeket egyházaink a Román Ortodox Egyházzal és más Romániában élő egyházakkal létesítettek. Meggyőződésünk, hogy ők velünk együtt osztoznak az egymás terhe hordozásának és a békéltetés szolgálatának felelősségében, „így töltvén be a Krisztus törvényét” (Galata 6:2). így tudunk hozzájárulni az országaink határain belüli és a népek közötti megbékéléshez. Elutasítjuk azonban azokat a nem tiszta szándékú törekvéseket, amelyek célja — induljanak akár itthonról, akár külföldről — a zavarkeltés és a békétlenség népeink között. A keresztyének legnagyobb kiváltsága — éljenek bár Keleten vagy Nyugaton, Északon vagy Délen — az imádság szolgálata. Ezért hordozzuk imádságunkban az egész világ békességét: minden embert, valamennyi keresztyént, különösen most, Krisztus születésének ünnepén, a tőlünk nagyon, vagy kevésbé távolra szakaszt magyarokat. Hisszük, hogy az imádságnak ez a szolgálata kölcsönös; ők is könyörgésben gondolnak ránk, osztozva gondjainkban és reménységeinkben. A karácsony a szeretet ünnepe. „A soha el nem fogyó szeretet” (I. Kor. 13:8) jegyében az apostol szavaival fejezzük ki jókívánságainkat és reménységeinket: „Mert ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget és lerontotta a közbevetett választófalat... És eljővén, békességet hirdetett néktek, a távolvalóknak és a közelvalóknak” (Efézus 2:14, 17). A Magyarországi Református Egyház nevében: Dr. Tóth Károly püspök, a Zsinat lelkészi alelnöke A Magyarországi Evangélikus Egyház nevében: Dr. Nagy Gyula püspök A Magyar Baptista Egyház nevében: Viczián János elnök A Magyar Methodista Egyház nevében: Hecker Frigyes szuperintendens A Szabadegyházak Tanácsa nevében: Dr. Szakács József elnök A Magyar Orthodox Egyház nevében: Dr. Berki Feriz esperes-adminisztrátor A Magyar Unitárius Egyház nevében: Dr. Ferenc József püspök Állunk a békevári templom előtt, körülöttünk a lapos kanadai préri, a semmi végtelenje, előttünk a csodálatosan festett, romlásában is méltóságteljes faépület, a debreceni nagytemplom kicsinyített mása. Kovács Márton professzor és Oláh Lajos tiszteletes amolyan kérdezz-felelek játékba kezd az 1900-as évek elején érkezett első lelkész családfájáról. A professzor mintha két lábon mozgó békevári lexikon lenne; legalábbis ez derül ki a régi temetőben járva. Minden sírkőhöz van egy története, a kis történetbe rögtön egy másik kapaszkodik. Kovács Márton a szomszédos (mármint kanadai léptékkel mérve szomszédos) reginai egyetemen tanít, de ha csak teheti, újra és újra eljön Békevárra. Sorra látogatja a régi családokat, kérdezősködik szüntelen. Több tudományos munkája, értekezése jelent meg már a saskatchewani magyar településekről. Á századelőn „tiszta” magyar falvak voltak errefelé: Esterházy, Kaposvár, Békevár, Sokhalom, Otthon, Magyar és így tovább. Családok tucatjai kerekedtek fel (főleg a tiszántúli falvakból), hogy éljenek a kanadai kormány kínálta lehetőséggel, a százhatvan hektár ingyenfölddel. Az utódok, a második, a harmadik generáció többsége már szétrajzott innen a közeli és távoli városokba, de még mindig vannak jó néhányan, akik használják és továbbadják a nyelvet, a kultúrát, az ősi szokásokat. Emberek, akik soha nem, vagy tán egyszer-kétszer jártak csak Magyarországon, de megmaradtak magyarnak. Hogyan került közéjük Kovács professzor, miként lett ez a kutatási területe? — Budapesten születtem, — kezdi a történetet —, és az elemi iskola elvégzése után a fasori evangélikus gimnáziumban tanultam. Itt szinte a levegőben volt a tudás utáni vágy... (Érdemes lenne végre kutatni ennek az iskolának a titkát. Lukács György, Teller Ede, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Neumann János, s ki tudja, még hány más tudományformáló óriás került ki innen. Amikor például Wigner Jenőt egyszer arról kérdezték, mi a tudásának a forrása, habozás nélkül a fasori gimnáziumról beszélt.) — Az érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Történelemtanárunk Mályus Elemér sokat mesélt az etnokulturális kutatásokról. Egyszer megemlítette a Burgenlandban lévő magyar kisebbséget, amely érdekes nyelvszigetet is alkot. Az Anschluss után voltunk, az aggodalom az ottani magyarok sorsa iránt megnőtt. Kutatásom 1938-ban Felsőőrött, Alsóőrött és őrszigeten igazolta az aggódás jogosultságát, láttam, hogyan oldódik fel a magyar elem. Ugyanakkor még zamatos, ősi magyar dűlőnevekkel találkoztam, mint például a „Vadleányok dombja”. Ezek az egykori határőrök hiedelemvilágát idézték. (Vajon innen-e a professzor „elkötelezettségének” az eredete, és a kanadai kutatások gyökere? Alighanem.) — 1942-ben adták ki a doktori disszertációmat. A kiadó Püski Sándor volt. Jóleső érzés volt, hogy a könyvem a nagy „népi írók” köteteivel együtt sorakozott a polcokon. Ezután gyakornok lettem az Országos Levéltárban, majd a Székely Nemzeti Múzeumba kerültem. — Örök életemben világot akartam látni, s a háború, a hadifogság után úgy alakultak a dolgok, hogy erre lehetőség nyílt. Ausztráliát választottuk feleségemmel. Eredetileg nem terveztünk hosszú távolmaradást Magyarországtól, de azután mindig másként alakultak a dolgok. (Akkoriban az ausztrálok a bevándorlókkal szerződést írattak alá: két évig bármilyen munkát elvégeznek. Ez rendszerint a cukomádvágást, vagy egyéb kevéssé vonzó tevékenységet jelentett. Kovács Mártonnak azonban segített a nyelvtudás.) — Először a bevándorlókat kellett angolra tanítanom egy Isten háta mögötti helyen. Később egy kis városka gimnáziumában lettem történelem-, földrajz- és latintanár. Három évet töltöttünk ott, házat is építettem. (A kérdésre, hogy ebben a városkában akart-e letelepedni, élénken tiltakozik. A bevándorlók sok esetben az infláció ellen próbáltak házépítéssel védekezni. Ez az „epizód” egyébként három évig tartott; a következő állomás Melbourne.) — Egy leányiskola hirdetett, tanárt keresett. Mégis csak nagyváros... Jelentkeztem. Később egy nap elmentem a helyi egyetemre, néztem, milyen képzettségűek a professzorok. Amit láttam, az felbátorított. De csak fanyalogtak a végzettségemen: „Magyar doktorátus? Még ha angol volna!” így ismét nekiálltam tanulni, a középiskolai tanítás mellett megszereztem a Bachelor of Education majd a Master of Education fokozatot. De hiába, ez sem segített az ambícióm elérésében. — Állást cseréltem, egy victoriai állami iskolába mentem. Feladatom tizenöt éves külvárosi srácok tanítását írta elő, latinra. Római jelenetekkel díszítettük a nagy osztályterem falait, a képek alá olyan latin
