Magyar Egyház, 1986 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1986-01-01 / 1. szám
8. oldal MAGYAR EGYHÁZ UJ TANÚ MAGYARORSZÁG PERÉBEN Hőgye Mihály könyve: Utolsó csatlós? Magyarország sorsa a második világháború végén. Püski kiadás, New York, 1985, 94 lap, fűzve. Egy ültőhelyében olvassa el az ember ezt a könyvet, azután újra meg újra, többször. Arra a kérdésre, hogy milyen, a válasz szaggatottan tolul az olvasó ajkára: ijesztő; hátborzongató; felháborító; megható; elkeserítő; bátor; érdekfeszítően újat mondó. Hőgye könyve eredetileg a „Tanúk korunkról” előadássorozat keretébe tartozott. Ez a new-brunswicki Magyar öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör páratlan érdekességű szolgálata olyan nevekkel mint Kovács Imre, Kiss Sándor, Nyeste Zoltán, Király Béla, Kopácsi Sándor, Somody Pál. A „Tanú korunkról” új műfaj. Könnyű is, nehéz is. Könnyű, mert élményt ír le, amit az előadó-író maga élt át, legfeljebb magyarázatként téve hozzá, amit a korabeli sajtóban olvasott vagy rádióban hallott. De nehéz, mert az élményeket értékelni kell és rendszerezni és minden erőt meg kell feszíteni, hogy tárgyilagos legyen — az objektiv szubjektivitás pedig roppant különös jószág. Hőgye élménysorozata természetesen magábafoglalja életsorának leírását, származását, iskoláit, hivatali beosztásait, egyházi kapcsolatait. Mindmegannyi magyarázat, hogy mit és hogyan látott meg a körülötte folyt eseményekből, hogyan alakult világképe, értékeléseinek egyéni alakulása, íme: pesti külvárosban nőtt fel és mégis „népinek” tartja magát. Északfranciaországi szolgálatra hivatalosan a Református Zsinat küldte ki szerződéses viszonyban. 1942 után külügyi küldetésben volt Németországban ugyanilyen minőségben. Egy megdöbbentő értékelés: a Mein Kampf minden németnél megvolt, de nem nagyon ismerték és mikor idézett Hitlerből, hogy az hogyan látta a háború előrevetített katasztrófáját, megrökönyödve hallgatták. Részt vett a németországi magyar munkások hazaszivárogtatásában. Hogyan kerültek ezek ki? Idéz egy jellemző francia mondást: volontairement forcé (önkéntesen kényszerítve). Új látásának (vagy új fogalmazásnak) tekinthetjük a magyarországi társadalom struktúráját, hangulatát és az okokat, amelyek ezeket kialakították. Az első világháború után egy „letűnt világból idejétmúlta gondolatvilággal öröklött társadalmi rend szerkezetének, összetételének, eszméinek, céljainak és törekvéseinek teljes átformálása volt a feladat.” De a körülmények kedvezőtlenek voltak és az idő rövid. A két háború közötti kor Magyarországa és magyarsága ellen felhozott közismert vádakat nem cáfolja de megértőn sorolja fel a magyarázó körülményeket; tehát elveti az egyoldalú polarizálást amihez határon belül és határon túl is bátorság kell manapság. Idekapcsoljuk ezt a mondatát is: „Magyarország nem jószántából, hanem kényszerhelyzetének eredményeként és elkerülhetetlenül lett Németország szövetségese; ... és mint szövetségese, sem ideológiai, sem társadalmi vagy politikai rendszerét nem követte — a szomszéd államoktól eltérően.” Könyve második harmadától kezdve előadását átszövi és hangsúlyozza annak bizonyításával, hogy Magyarország minden erővel igyekezett kiválni a háborúból. Az úgynevezett csatlósállamok közül Magyarország kezdte meg először a tájékozódást annak érdekében, hogy a háborúból hogyan lehetne kiválni: leírja, hogy Stockholmtól Isztambulig számos helyen folynak a tapogatózások, igyekezetek ezirányban; köztük Szentgyörgyi Albert és Schrecker Károly miszsziói. Olvashatjuk a londoni cseh ellenpropagandát és Eden ellenszenves magatartását. A kilépési kísérleteket beágyazza az egész háború eseménysorozatába. A balkáni partraszállást elemzi, Churchill kijelentését, hogy Magyarországnak a megfelelő időben kell kilépnie a háborúból, az Olaszországból Bécs felé masírozó angolszász csapatoknak magyar földön a magyar hadsereg nem fog ellenállni. De az idő másként határozott: Szicíliából egy évig tartott az előrenyomulás Rómáig. Róma június 4-én esett el, két nap múlva volt a normandiai partraszállás. Nem szabad feledni, hogy Horthy végig a kiválás mellett maradt és Hitler követeléseivel szemben ellenállt addig, míg tudott. A március 19-i német megszállás után napokig nem volt hajlandó új kormányt kinevezni és csak ama fenyegetéseknek engedett, hogy a megszállásban szlovák, román és horvát csapatok is részt vesznek. A politikai elemzést elnyomja az élményszerű, amikor az 1944. október 15 körüli eseményekben való részvételét olvassuk: Hőgye látogatása Bereczkyvel a németek által a magyar hatóságoknak átadott magyar politikusoknál, a dísztéri találkozó, ahová október 11-én ő viszi Tildy Zoltánt a Skót Misszióból, Bajcsy-Zsilinszky és Nagy Ferenc elszállítása a Gyűjtőfogházból Bereczkyékhez, majd onnan búvóhelyeikre — kalandos, hősies akciók sorozata. Roppant tanulságos, amikor leírja Tildy beszámolóját a Horthyval való megbeszélésről (nem is szólva arról, hogy ez lehetséges volt!): „Visszatérve elsőként hallhattam élményeiket” (Tildy és Szakasits voltak Horthynál): a kormányzó szenvedélyesen bőbeszédű, „szavait elsősorban Tildyhez intézte és érzett belőle, hogy mennyire szereti a magyar népet”. Nem kevésbé izgalmas a Mi is történt hát címszó alatt írt történeti elemzés. Trianon tragédia volt nemcsak Magyarország, hanem egész Közel-Keleteurópa jövője szempontjából: az egész térségben szinte lehetetlenné tette egységes tömb kialakítását akkor, amikor sorsdöntő lett volna. Ebből lett Magyarország esetében a veszteségek orvoslásának vágya, a szomszédállamok részéről az ettől való félelem. A szomszédok vad nacionalizmusa miatt omlott össze egy középeurópai konföderáció. Hogy a két háború közt Magyarország nem mondott le a kisebbségi sorba kényszerített magyarságról és területről, azt maga a magyar nép tekintette központi gondjának. Ez nem ellenforadalmi diktatúra megtartásának tulajdonítható. A békeszerződések revíziójához Magyarország nem kapta meg a remélt segítséget onnan, ahonnan szerette volna. És nem kapta meg a védelmet és lehetőséget sem a háborúból való kimaradásra, majd később a kiválásra. Adatokkal támasztja alá Hőgye, hogy Magyarország nem volt csatlós, utolsó csatlós. Nem volt az sem kormányában, sem külpolitikájában, sem a politikai, sem társadalmi életében — a német megszállás előtti helyzetre kell gondolni. A leghitelesebb tanú Veesenmayer, a későbbi magyarországi „Gauleiter”, aki több jelentésében vádolja a magyarokat a háborús célkitűzéseket szabotáló magatartásukért. Idetartozik a zsidókérdés kezelése. Amit Hőgye Mihály látott-hallott, megtapasztalt, átélt azt foglalja össze bizonyságtételében: „Negyven év távlatából azt kell mondanom, hogy [Magyarország] nem csatlósa, hanem foglya és áldozata ... nemcsak Németországnak, hanem az egész nemzetközi helyzetnek.” Mérhetetlen népi és anyagi veszteségeiért (beleértve a jóvátételi elkötelezettséget) a jutalom, a „Hitler utolsó csatlósa” név. És bár Szálasiért a magyar nép éppúgy nem lehet felelős, mint Rákosiért, a történtekért évtizedeken át csak gyalázni lehetett, nehogy nemzeti öntudatából valami is maradjon.
