Magyar Egyház, 1986 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1986-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7. oldal MEGINT ITT VAN AZ ÉJ Akár kívánjuk és várjuk, akár nem, a jelen pillanat, a mai nap, ez az esztendő a régi lesz egy másodperc, 24 óra vagy 365-366 nap múlva, és mi benne leszünk az új pillanatban, az új napban vagy az új évben. Az idő elmúlása és megújulása folytonos. Az épeszű ember az ilyen új időt így köszönti: Boldog új pillanatot, boldog új napot, boldog új évet kívánok! Igen, kívánom, hogy boldog, vagyis jó tartalmú, örömtele, hasznos, áldott és áldásos legyen ez az új percem, napom, esztendőm. Es ha pillanatnyi levertségem, bajom, betegségem, nyomorúságom, zavart családi helyzetem vagy egyéb miatt én nem is kívánnék boldog új időt, akkor még mindig legyen annyi lélekjelenlétem, hogy imádkozzam: Istenem, te adj boldog, igazán boldog, neked tetsző, engem és embertársaimat boldogító új napot, új évet! Az így mindenkire kikerülhetetlenül bekövetkező új időszak: ajándék, lehetőség, amivel az ember élhet okosan vagy ostobán, sőt gonoszul. Az új idő adva van; az új időt kapjuk, akár kívánjuk, akár nem. De az új pillanat, nap vagy esztendő használata, — amíg egy másodpercre, 24 órára vagy 365 napra a miénk —, a mi felelősségünk. Nagyszerű alkalom, kegyelmi idő, de soha vissza nem hozható, egyszerű lehetőség. Van-e eléggé ép eszünk és egészséges akaratunk ahhoz, hogy helyesen használjuk? Erre a kérdésre kielégítő feleletet valójában akkor tudunk adni, ha a jelen pillanatunkból visszatekintünk az éppen elmúlt percünkre, napunkra, esztendőnkre. Ha ezt megtesszük — hála Istennek — gyakran örvendezhetünk annak, hogy azt a valaha „új” időt jóra, szépre, áldásra használtuk. De — ha őszinték vagyunk —, a múltunkra tekintve kénytelenek vagyunk látni és elismerni, hogy mennyi drága „új időt” pazaroltunk el vagy használtunk rosszra. Gyermekkoromból emlékszem, hogy Székelyudvarhelyen évente legalább egyszer-kétszer reggel bebotorkált udvarunkra édesanyám egyik második unokafivére. Vöröses orra, duzzadt arca mutatta élete átkát, betegségét: az alkohol rabja volt. „Zsófi lelkem,” — mondta, „olyan jó voltál; csinálnál-e nekem megint olyan húsoslaskás savanyú zöldséglevet, ami úgy meg szokott engem gyógyítani?” Akármennyi más dolga volt is, édesanyám nekilátott a kérés teljesítésének. Közben pedig Samu bácsi megint elsírta keservét, hogy mennyire eltékozolta a drága idejét, és fogadkozott, hogy nem fog többé szeszesitalt inni. Nála okosabban járt el — sok más mellett — a bukaresti déli egyházam két tagja, aki nemcsak siránkozott. A Maros mellől lévén, otthon volt szőlőjük, tehát jó boruk is bőven. Ahol pedig az van, ott ember legyen az, aki mértékkel használja. 1940 kora januárjában bekopogott hozzám a két atyámfia. „Tiszteletes úr, azért jöttünk, mert Borsos komámmal baj van”, — mondta Hunyadi. „No, hát mi a baj?” — kérdeztem. „Hát, iszik.” „Hm!” „S eljöttünk, ... de inkább ő megmondja, hogy miért jöttünk.” Meg is mondta Borsos koma, hogy mi vele a baj. Írásbeli fogadalmat és esküt akar tenni, hogy karácsonyig nem iszik. Megszerkesztettem és legépeltem a fogadalmát, amit aláírt, és amit, Istenhez imádkozva, Hunyadi és én is aláírásunkkal tanúsítottunk. Négy nap múlva megint beállított hozzám a két testvérem, és most Borsos mondta: „Tiszteletes úr, azért jöttünk, mert Hunyadi komámmal baj van.” „Hát ugyan mi a baj?” — kérdeztem. „Hát, iszik.” Ügy látszik, a látogatásuk óta ő öntött fel a garatra. Erre aztán ő is írásban, esküvel fogadta meg, hogy karácsonyig nem iszik. Hűséggel helyt is álltak fogadalmuknak, amit, remélem, azután is megtartottak, sőt megújítottak, amikor októberben visszatértek Erdélybe. Milyen nagyszerű, milyen „boldog” volt a fogadalom perce, napja, esztendeje. A győzelem, az öröm, a teljesítmény ideje volt, „boldog új esztendő”. És az új idő mindenki számára „boldog” lehet. A kábítószerek rabja, a veszekedő, a túltáplálkozó, a házasságtörő, a parázna, a tolvaj, a káromkodó, a rombolóan robbanékony (az olvasó adja hozzá ezekhez a saját bűnét!), felelősen boldoggá teheti az új napját és esztendejét. Hiszen az Isten éppen azért ad nekünk minden reggel új napot és minden január elsején új évet, hogy azt boldogságra, a magunk és mások boldogságára — és hát, az ő atyai boldogságára, örömére használjuk. Az új nap, az új év mindenképpen bekövetkezik. Rajtunk áll, hogy boldog idő legyen. De vigyázzunk: elpuskázott, eljátszott, eltékozolt, romlásra használt múltunkból látjuk, hogy magunkra maradva képtelenek vagyunk „boldogok” lenni. Ami azonban „embereknél lehetetlen, az lehetséges Istennél”, Istennel. Nem feltétlenül könnyű, de lehetséges. Az új idő boldogságáért nagyon meg kell dolgozni. A boldog élet izzadásba, küzdelembe, gyakran nehéz munkába kerül. De még időnként sikertelenségünk, bukásunk se csüggesszen el, mert segítségért fohászkodó életünket fenntartja és boldogságra, örök tartalomra segíti Urunk. Megint itt van az új pillanat, nap, esztendő — egy másodperc, 24 órára, 365 napra. Még ha Pál apostollal, az ő őszinteségével így kiáltunk is fel: „Én nyomorult ember, ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?!” — a helyesen használt új idő elmúlásakor vele együtt boldogan ezt állapthatjuk meg: „A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Űr”, az ő dicsőségére. Szigethy Béla Az Amerikai Magyar Református Egyház Keleti Egyházmegyéje ÉVI HIVATALOS GYŰLÉSÉT 1986. MÁRCIUS 9-ÉN a Perth Amboy, NJ egyház vendéglátásában d.u. 3:00 órakor tartja Az Egyházmegye vezetői ezúton is hívják a kebelbeli gyülekezetek képviselőit.
