Magyar Egyház, 1986 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1986-09-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal HALOTTAK NAPJÁN Harsányt Zsolt irodalmi hagyatékából Harsányt Zsolt 1943. november 29-én halt meg. Ezt a megemlékezést röviddel édesanyja halála után írta és a magyar rádióban 1943. Halottak Napján hangzott el. Özv. Harsányi Ödönné 1943. szeptember 11-én halt meg. Az év minden napja azoké, akik élnek. Adjatok egy napot azoknak, akik már elmentek. Olyan embert alig lehet elképzelni, akinek ne volna halottja. Még az árvaházban nevelkedett lelencnek is vannak barátai, akik lassanként elhagyogatják. Annak elmúlása, akit szeretünk, sebet üt a szíven. A seb lassan begyógyul, de a sebhely megmarad. Az egész világ csupa ilyen sebhelyes ember. Hegedést hord emlékéül annak, hogy valamikor a gyász fájdalmát és szenvedését élte át. S ha ezt elfelejti, szívén ott van a forradás. Arcán mosoly, szívén sebhely. Él, mert élnie rendeltetett, de az a sebhely, szerettei elvesztésének emléke, eljegyezte a halállal. „Rád írtam jegyemet, — mondja a halál, — megjelöltelek az én táboromhoz tartozónak. A te perced is eljön. Várlak.” A megjelölt ember hordja a jegyet, de igyekszik elfelejteni a halált, ameddig lehet. Vígan éli életét és nem gondol azokra, akiknek távozása miatt annyi forró könnyet hullatott. De van egy nap, amikor rövid emlékeztetőül ők maguk jelentkeznek. Áttetsző árnyékuk kilebben a hant alól, a kéz át tud nyúlni testükön a semmibe. Füstből rajzolt fátyolhoz hasonló arcvonásaik szelídek és megbocsátok. S amit mondanak, mindössze ennyi: „Nem haragszom, hogy elfeledtél. Az élet az élőké. Tudom, hogy más dolgod van. Énnekem már nincs dolgom, csak rád gondolok folyton és szeretlek örökkön örökké.” Add nekik ezt a napot, vagy legalább egy óráját. Mondj le a kártyázás, vagy a séta egy jókedvű órájáról és szenteld nekik. Hívjad őket magadhoz és légy az övék erre az órára. Nem sokat kérnek, egy esztendőből egy órát. A halottak szerények és türelmesek. Őt hívd mindenekelőtt, életed kútforrását, akinek helyére léptél: édesatyádat. Anélkül, hogy ajtó nyílnék, egyszercsak ott ül melletted a széken. Olyan, amilyennek régesrégen láttad őt: gondoktól terhelt, szakállas arca komoly, de most megnyugodott és küzdelmes gondjainak ráncai kisimúltak. Ahogy érdeklődve előrehajlik, meghatottan szemléled nyakán az ódivatú keménygallért, a régies nyakkendőt. S hirtelen minden eszedbejut róla, amit már elfelejtettél: családiasán ismerősnek hallod rég elnémult hangját, visszaemlékszel apró szokásaira és megszokott mozdulataira, amelyek gyermekkorod emlékei közé vésődtek. Elképzeled, hogy mit csinálna, ha most felkelne a székről és előre látod ideges, hosszú lépéseit, amelyekkel a szobát tűnődve végig szokta mérni. Most rád szegezi túlvilági pillantását, s lelked olvadásnak indul attól a gyengédségtől, amit látsz benne: — Ne szólj magadról, — mondja halkan és elhárítóan felemelve egyik kezét, azt, amelyen a családi gyűrűt szokta hordani, — mindent tudok rólad. Hibáidat is, amelyeket életemben igyekeztél titkolni előttem. De hibáiddal együtt szeretlek, az én testemből és véremből szakadtál, hajdani magamat szeretem benned. Csak egyért teszek szemrehányást: keveset gondolsz reám. Én minden lépésedet látom, minden gondolatodra figyelek. Ha gondolatban velem foglalkozol, fény önti el hirtelen síri világomat. S ez a fény nagyon ritka, többnyire sötétben hagysz engem. De ez a szemrehányás is gyenge és megbocsátó. Most foglalkozol velem, és ez a perc mindent rendbehoz. Sokáig nagyon fájt, hogy kis testvéreid alig emlékeznek reám és ezért nem tudnak eléggé rám gondolni. De már beletörődtem ebbe is. Néha mesélj nekik rólam. Én itt már boldog vagyok halottan, az élet, amelyet elfelejtettem, nem fáj többé. De nagyon jól esik, ha tudom, hogy maradékaimban tovább élek. Most megyek tovább, nem akarom az idődet másoktól elvenni. Élj boldogul, édes gyermekem. Kezét sem simogathattad meg, nem is panaszkodhattál neki. Már eltűnt. Helyette ott ül öcséd, akit olyan szívrepesve vártál vissza a frontról valamikor. De egy fájdalmas napon csak a megdöbbentő hír érkezett meg helyette. — Ó, milyen öröm, hogy láthatlak, — suttogja alig hallhatóan, — meg akarom köszönni, hogy néha gondolsz rám. Meg szeretnéd ölelni, de csak az üres levegőt öleled. Megdöbbenve hallgatsz. Ö csendes mosollyal folytatja suttogását : — Ne fáradj, látom gondolataidat. Meg akarod kérdezni, hogy fájnak-e testi sebeim. Nem, nem fájnak. Akkor sem fájtak, rögtön meghaltam. Ezredesem megírta, hogy tizenhét lövést kaptam gépfegyverből. Csak apró ütéseket éreztem és rögtön elvágódtam. Lelkem tovább figyelt benneteket. Végtelenül jól esett, hogy annyira zokogsz értem. Mikor halálom után neked kézbesítették a vitézségi érmet és úgy odavoltál értem, szivemből sajnáltalak. Akkor már téged kellett sajnálni, engem nem. Én már túl voltam minden boldogtalanságon. Csak az érdekelt még mindig, hogy hogyan áll az az ügy, amelyért meghaltam. Es nem tudtam megnyugodni itt a sírban, messzi Lengyelországban, ahova ütközet után temettek. És még mindig nem tudok megnyugodni, míg eldőltnek nem látom a szegény magyarok sorsát. Szép, daliás, szőke fiú az árnyék, fiatal hadnagy, pedig már majdnem harminc éve, hogy elesett. Látomásszerű vonásai halványodnak. Homályosan látni még, hogy búcsút int kedvesen kezével, aztán már el is tűnik teljesen. Helyét egy más lélek foglalja el. Roskatag, őszhajú anyóka, a kor már hajlottá tette hátát, keze reszket, ahogy térdén pihenteti. Felkiáltasz: — Nagymama! — En vagyok, édes fiam. Csakhogy egyszer rám is gondoltál. Hangja remegősen öreg, fogatlan szájából alig érthetően törnek elé a szavak. — Talán nem is ismernélek meg, ha halálom óta is minden nap hűségesen meg nem néztelek volna. Más bizonyosan mondja rád, hogy megöregedtél és őszbe borúi a hajad. Én ezt nem látom rajtad, megszoktalak. Hálistennek, hogy jól megvagy, drága unokám. Mikor a nevemnapján a te unokádnak emlegettél, nagyon izgatott voltam és örültem. Ti nem láttatok engem, pedig ott ültem köztetek az asztalnál. — Hol ültél, nagymama? — kérdezed meglepetten. — Ott ültem, drágám, közöttetek, mondom. — De nem láthattatok. Én már halott vagyok. Pedig élő és halott öregasszony voltom között kevés a különbség. Hiszen ott ültél az ágyam mellett, mikor meghaltam. Láthattad, hogy észrevétlenül léptem át a nagy küszöbön. Sokáig, sokáig feküdtem ott mozdulatlanul, az orvos meg sem tudta mondani a percet, mikor öreg szívem verése megállóit. És mikor megálló», akkor én már rég ideát voltam. De nem fecsegek annyit, hiszen még sokan várnak rád. Isten áldjon meg, gondolj néha rég porladó szegény öreganyádra, aki az életből már nem emlékszik semmire, csak rátok. Az árnyék eltűnik. Helyette egy boglyas hajú kisfiú
