Magyar Egyház, 1980 (59. évfolyam, 1-10. szám)

1980-11-01 / 10. szám

MAGyflR GGyhAZ

4. oldal

BETHLEN GÁBOR HITE

Különös belső formája alakult ki a 16—17. század magyar írásainak. Mindegyikben van egy kiútat nem találó, elkeseredett reménytelenség, amely már-már a közeledő utolsó ítéletnek lehelletét éreztette szerte az országban. A pesszimizmus vérbő táptalajt talált a szívekben, ahol burjánzott az egyéni és nemzeti bűnök rengetege.

Bethlen Gábor ezzel szemben a személyes tapasztalatok hatására vallotta Isten kiválasztó, gondviselő, bűnbocsájtó és üdvözítő kegyelmét, ami által a benne bízó népet a lelkiismereti szabadság, békesség és igazság útjain vezeti. Valahogy mindig benne volt az érzés, hogy az Istenbe vetett hit reménységével előretekintő lélek nem csalatkozhat, ha tökéletesen reá hagyatkozik és életét az Ö szolgálatának szenteli. A fejedelemségig eljutni a “Fájdalmak útján” nem kis dolog volt egy egyszerű nemesi család sarjának, üldöztetések, véres csaták és ármánykodások közepette. Mégis, a halálos ágyán a bűnbánó, Krisztust Üdvözítő Mesterének hívó és áldásait érző ember szólalt meg: “Adok mindeneknek felette teljes szívemből hálákat Ö szent Felségének, ki az én bűneimnek tenger fövényéhez hasonló sokaságát nem tekintette e napig, énnekem érdemem szerint nem fizetett, a bűnnek sárjában nem hagyott, hanem véghetetlen irgalmasságából örök időknek előtte az én idvezítő Jézus Krisztusomban az örök életre elválasztott... sok rendbeli áldását fejemre kiárasztotta.”

Kálvinista, predestinációs hite sohasem torpant meg, és éppen e hite volt energiájának fő indítéka, amivel hallatlan bizonyossággal és éleslátással tudott egyfelől az örökkévalóság, másfelől alkotó és országépítő munkája felé tekinteni. így fonódott össze benne református leikével átitatott szeretete népe és országa iránt. így vall erről 1619 őszén Nádasdy Tamáshoz írott levelében: “Isten tiszteletének oltalmazása, a haza és nemzet iránt való kötelességteljesítés nem lehet alkú tárgya. Senki ne legyen közönyös ez összefonódott szent ügy iránt, ne árulja el az ellenségtől való félelem, vagy rövid távra — a földi életre — elnyerhető egyéni hasznok kedvéért, mivel ez világi dicsőségek mind elmúlnak, uram, és azokra bizony nem kellenénk néznünk.”

Nem szabad lenne csodálkoznunk azon, ha életkörülményeit tekintve a fatalizmus áldozata lett volna. Mégis megtaláljuk nála a 17. század eme nagy kérdésére a feleletet, amikor arról beszél, hogy noha az egyének és nemzetek sorsa Isten szuverén hatalmának van kiszolgáltatva, végső soron a kötelességtudatban Isten dicsőségére élve és nem tétlenségre kárhoztatva kell az embernek forgolódnia. Ezt a felfogását Rhédey Ferencnek írott levelében fejti ki, ahol szó van a római katolikus Kendy István és Bánffy Zsuzsa házasságáról. “Hogyha az mindenható Istennek elvégzett akaratja leszen ez dolognak végbemenetele felől, senki emberek közül azt meg nem gátolhatja, mert a szent házasságot, fejedelmek inaugurálását, hadak megverését Őfelsége

minden rendelései között ez hármat kiváltképpen magának választotta. Istent híja segítségül kegyelmetek, könyörögvén Őfelségének, hogy az Ö szent nevének dícséretire, az közönséges társaságnak javára, kegyelmetek becsületire tendál ez házasság realitása, mutasson módot annak tisztességesen való végben meneteli felől... én elhittem kétség nélkül, hogy az Úristen módot mutat benne.”

Bethlen hitt Isten kiválasztó kegyelmében, amely nemcsak néki, de engedelmes népének is bocsánatot hirdet. így ír erről a fejedelem uralkodásának elején: “Istenünket kérjük, hogy Őfelsége kegyelmesen viseljen gondot hazánkra és magunkra, nincsen is kétségünk az mi Istenünk jóvoltából, mert fogadása tartja Ö szent Felségének, hogy övéit nem hagyja mindenestől.”

Ugyanakkor azt is érezte, hogy őt Isten a gondviselés eszközéül rendelte népe fölé. A gondviselést pedig nem úgy képzelte, mint Istentől kijáró jogot, hanem alázattal viselte annak minden ügyét és baját népe javára. Milotai Nyilas István ezt így fejezte ki: Isten “mennyiben fölségednek nagy gondviselő tutora és Atyja; fölséged viszont a földön Isten ügyének patrónusa, mert Isten az, aki minden háborgatói ellen az felséged ügyét az egekből gyámolítja; viszont fölséged az, aki az Isten ügyét az Ö nagy nevének ellenségei ellen ez földön forgatja.”

Politikai elgondolásaiban sohasem törekedett arra, hogy erőszakkal kicsikart egységet érjen el az országban, hanem inkább olyan központi hatalom kialakítására törekedett, amiben megtalálható az élet sok színes tarkasága felekezetek, rendek és nemzetiségek tekintetében egyaránt. Vigyázott azonban arra is, hogy ebben a sokszínűségben ne kapjon lábra az egyéni érdekek sokasága, hanem mindenki helyezze az ország ügyét az egység érzése alatt elsőbbrendű feladatának. Ennek kialakítására a reformáció egyházainak sorsközössége volt alapvető támasza és azok a prédikátorok, akik udvarában forgolódva sokszor látták el tanáccsal. A harmincéves háborúba is ennek a keresztyén szolidaritásnak jegyében lépett be.

Hitbuzgóságáról különben Dajka János udvari lelkipásztor és később püspök 1618-ban kelt levelében a következő tanúságot teszi: “Nemcsak szépreményű ifjakat küld ki német akadémiákra, hanem tudós férfiakat hozat Magyarországról is. Hogy Isten dicsőségére ezt a buzgalmát megtartotta, abból is kitűnik, hogy a Ti akadémiátokon is nagy költséggel tartja alumnusait. Anynyira szorgalmas a szentbeszédek hallgatásában még akkor is, ha utazik, hadjárat, vagy más gond foglalja el, avagy otthon pihen, hogy annál többet nem is lehet kívánni. Annyira járatos az igaz hitben, hogy bármely ellenfélnek bármely hitágazatra vonatkozólag a legpontosabban meg tud felelni. Meggyőződtem arról, hogy semmi sem kellemesebb és kedvesebb ő fenségének, mintha akár asztalnál, akár bármely időben tudó-