Magyar Egyház, 1980 (59. évfolyam, 1-10. szám)
1980-09-01 / 9. szám
MAGyfiRecxhAZ 3. oldal “Hálát adok Istennek,------------aki mindig diadalmenetben hordoz minket” Kedves Lelkésztestvéreim! Amikor nagyon ritkán, évente jó, ha egyszer, legjobb esetben kétszer összejövünk és igazi testvéri szeretetben egy nagyon rövid időt együtt töltünk — és akkor is megszámlálhatatlan sok tennivalónk, megbeszélnivalónk van, egyházi életünk megoldásra váró problémáinak egész serege vár reánk —, nagyon fontos és merem mondani mindennél fontosabb, hogy legelőször telepedjünk le lélekben az Úr lábai elé és engedjük, hogy az Ige szent fénye most a mi lelkűnkbe, az Igehirdetők leikébe világítson be és Isten szava a mi szívünkön dörömböljön. Ez két szempontból nagyon fontos. Először is jó, ha felújítjuk azt a kérdést, hogy tulajdonképpen ki is vagyok én? Mit is jelent ez a szó, hogy lelkipásztor? Mi van ebben a szent fogalomban, hogy Igehirdető? Jó, hogyha időközönként az útjelző táblákat átfestik, megújítják, mert ha az idő, vagy erőszakosság megrongálta, elkoptatta a felírásokat, sok kellemetlenségnek, kisebb, vagy nagyobb balesetnek lehetnek az okozói. Nem elég, ha a tartórúd és rajta a tábla ott van, jól olvashatóknak kell lennie a felírásoknak is. Az idő, mint mindent, úgy ezeket a szavakat, fogalmat is mint lelkipásztor, gyülekezet, anyaszentegyház, igehirdető megkoptatja. A használatban elközömbösödnek. Sokszor az igazi belső tartalma, tehát a lényege, úgy marad ott, vagy még világosabban rámutatva, úgy fekszik el, mint valami régi ereklye, nagy kincs, amit őseinktől örököltünk, de nem merjük, vagy már nem is tudjuk használni. Talán mondhatnám azt is, hogy nem értünk a használatához. Helyettesítjük valami könnyebben kezelhető gépezettel, szerkezettel. Sokat panaszkodunk sikertelenségekről, küzdelmes életről, megnemértésekről, stb. stb. Ez első látásra igaz és fedi is a valóságot. Az Úr azt mondja ilyenkor nekünk is, amit mondott Péternek: “Evezz a mélyre. ” Próbáljuk mi most, ha egy nagyon rövid időre is, de beevezni a mélyre. Ki vagyok én, a lelkipásztor? Az a valaki, akit a mennyei Atya diadalmenetben hordoz az O szent Fiában, a Krisztusban. Mindnyájan tudjátok, hogy mi volt a diadalmenet. A győzőnek, a legnagyobbnak kijáró tisztelet. Aki már megmutatta az eddig elért eredményeivel mindenekfelett való erejét, vagy minden remény meg volt arra, hogy meg fogja mutatni, mert olyan adottságokkal rendelkezett és olyan értékeknek volt a birtokában. Lehet ettől szebbet, csodálatosabbat elképzelni, hogy engem a nyomorult kis lelkipásztort, akinek alig van vasárnaponként néhány hallgatója, akkor, amikor egy-egy politikai nagygyűlésen, különösen ahol vezető egyéniségek beszélnek, vagy a sportpályákon, amikor egy-egy nagy mérkőzésen százezrek torkaszakadt kiáltása és rivalgása tölti be a környéket, Isten mindenek felé emel és azt mondja: ne félj. Ne félj te szegény lelkipásztor, mert azok, akiknek ma százezrek tapsolnak és ünneplések sorozatában részesülnek, már az emlékezetét is rég elnyelte és elemésztette az idő kemencéje, de te élsz. Élsz azokban a lelkekben, akiknek elődei tőled hallották és tanulták meg az elenyészhetetlen örök igazságokat. Akik a rajtad keresztül áramló égi erőből nyerték az ellenállási akaratot a rossz ellen. A te hited, a te szolgálatod emelte ki azt az egynéhány embert, családot a világ elnyelő mocsarából, akik, mint az elvetett búzaszemek némely száz annyit, némely ezer annyit hozott élete imádkozó kalászaiból. Ne félj, mert te Jézus Krisztus jó illatját terjesztetted és hintetted szét. És ezt a jó illatot a kiválasztottak megérezték, kiáltó szavadat meghallották és boldogan énekelte az életük: “Itt a helyem Jézus mellett, éltét értem adta fel... ” Kinek is terjesztem én ezt a jó illatot? A mennyei örömhírt? Mindenkinek. A jóknak és a rosszaknak egyaránt. Az istenfélőknek éppen úgy, mint Istent tagadóknak. Az egyiknek életet ad, a másiknak halált és kárhozatot. Most, azonban, itt van a nagy kérdés, ahogy mondja Isten Igéje: “És ki alkalmas erre?" A rendelkezésemre álló bibliákban, sem a régi fordításokban, sem a legújabban, sem az angolban, nem találtam ezt a határozott kijelentést, ahogy Ravasz László mondja, illetve fordítja: “mi”. A többi fordítás kitér az egyenes válasz alól, csak általánosságban mondják, hogy “mi nem olyanok vagyunk”. Na, de most, kik tartoznak bele ebbe a “mi” csoportba? Véleményem szerint ebbe a mi közösségbe minden lelkész beletartozik, nyelvre, fajra, felekezetre való különbség nélkül, akik... és itt álljunk meg egy pillanatra. — A vesékig ható, a velőket megosztó fájdalmat érzünk, amikor felteszi Isten Szentlelke a kérdést nekünk: Jól hirdeted te az Isten Igéjét, vagy csak űzérkedel vele? A palástod, a lelkészi hivatalod, akármilyen szépen legyen is berendezve, az okleveled még nem bizonyíték arra, hogy nem vagy üzérkedő. Az üzérkedő utálatos ember, még akkor is, hajó árút ad, mert sokkal nagyobb árat kér, mint amit a tisztességes haszon jelent. Hogy ki az üzérkedő lelkész és Igehirdető, azt nem lehet úgy megállapítani, hogy akik gazdagok azok üzérkedők, akik szegények azok tisztességesek. Mert, ha én meggazdagodtam, de másokat is meggazdagítottam lelkiekben, akkor akármennyi vagyonom van is, nem vagyok üzérkedő. De, ha olyan szegény vagyok is, mint a templom egere, még akkor is lehetek üzérkedő, mert lehet, hogy senkinek sem adtam és tehetetlenségem miatt magamnak sem tudtam szerezni. Gondoljunk a tálentumokról szóló példázatra. Ki tehát az üzérkedő? Vagy inkább úgy tegyük fel a kérdést, hogy ki a nem üzérkedő lelkipásztor? Világosan felel rá az Isten Igéje: “Akik tiszta szívből szólnak a Krisztusban. ” Azonban itt a nagy kérdés: ki tud tiszta szívből szólni? Erre csak egy lehet a felelet: az imádkozó, a nagyon sokat imádkozó lelkipásztor, sőt tovább megyek, kikért, akiknek az Igehirdetéséért sokan imádkoznak. Spurgeontól egyszer az istentisztelet előtt megkérdezték, hogy honnan van ilyen ereje, amellyel ilyen nagy
