Magyar Egyház, 1975 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1975-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 1945 április 4 — 1975 április 4 Pontosan 30 esztendeje annak, hogy a Trianonban megásott és az ellenségeink által gondosan elkészített sírba végre képesek voltak belefektetni a Magyar Nemzetet és eltemetni a magyar lélek évezredek óta világító lángját és kioltani a fegyveres magyar ellenállás tüzét. Kísértetiesen megismétlődött az 1849-es magyar tragédia, amikor is az akkori nyugat és fellázított nemzetiségeink minden összefogása sem tudta megtörni a magyart csak akkor amikor keletről is ránk ömlött az ellenség és az ezerszeres túlerővel szemben alulmaradt a magyar honvéd és a Hazájáért és szabadságáért küzdő Magyar Nemzet. 30 év után fel kell tennünk a kérdést: Kinek volt igaza? Annak, aki átállt az ellenséghez vagy annak, aki halálig harcolt a szabadságért? Annak, aki nem tudott megalkudni vagy annak, aki az adandó első alkalommal letette a fegyvert? Annak, aki a reménytelen helyzetben is hősként helytállt és mártírként halt meg, vagy annak, aki már jó előre készült az ellenség győzelmére és színeit változtatva ellenségeink oldalára állt? Kinek volt igaza? Annak, aki a haldokló nemzetet is meggyalázta, fajtáját elárulta, testvéreit börtönökbe záratta, szövetségeseit haláltáborokba küldte, vagy annak aki az akasztófák tövében és a sortüzek lángjában is megmaradt magyarnak és utolsó szóként kiáltotta: Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! Kinek volt igaza? Annak a maroknyi gyáva vezetőcsoportnak amely Erdély, Felvidék és Délvidék után ráadásként még a csallóközi magyar falvakat is ellenségeink martalékául dobta vagy azoknak a magyaroknak, akik lelkűk mélyén még ma is hisznek abban, hogy a magyar életnek csak egy célja lehet: ellenségeink megverése és az ezer éves magyar területek teljes felszabadítása! 1956 választ adott ezekre a történelmi kérdésekre, de 1975-ben ellenségeink a pillanatnyi kommunista győzelmek nyomán újra azt hirdetik: Mindennek vége van! Nem érdemes harcolni, nem érdemes ellenállni a sátáni erőknek, nem érdemes magyarnak maradni sem otthon sem az emigrációban. Történelmi színvallások ideje következik, amikor csak a legjobbak, a legbátrabbak és a legelszántabbak maradhatnak a porondon és csak a legegységesebb nemzetek érhetnek el győzelmeket a rohanó történelmi események közepette. Ellenségeink érzik közeledni a viharokat és ezért igyekeznek megbontani sorainkat és széjjelforgácsolni erőnket. Soha nem volt olyan szükség minden magyar történelmi összefogására, mint most van. Szavunk ereje kétszeresen hat a zűrzavarban, egységünk tízszeresen hatványozódik meg a bizonytalanságban, fegyvereink ereje százszoros akkor amikor mások elszórják felszerelésüket. 1975 áprilisa és az azt követő idők hozzák meg a magyarság erőinek összefogását, mert csak is így születhetnek új csodák az emigrációban és majd egyszer a szabadságát, hazáját és függetlenségét visszanyert Nemzet életében és jövendőjében. * * * Történelmi tanácsként emlékezzünk a nagy magyar költőnek Mécs Lászlónak üzenetére: A PISZTRÁNGOK PÉLDÁJA A pisztrángoktól ezt tanultam: Sohasem úsznak ők az árral, De mindig szembe, mindig hősként, Glédában és kicsit vadultan, Rugalmasan, ragyogva, frissen, Hol zuhatag fájdalma szisszen. Őrült erőkkel szembeszálva, Föl a zokogó zuhanókon, Szirtek között, a vízesések Több méteres habzó haragján Föl, szárnyak nélkül szinte szállva Szökdösnek, diadalt aratván! A Forráshoz, hol még az Eszme Nincs elkeverve nyárs polgári Iszappal, hizlaló, tempótlan Nagy tunyasággal, hol kiveszne Hős ritmusuk! Ők az ormótlan Titokzatos hegyekbe vágynak! Amely pisztráng az árral úszik: Lehet boldog, hasa fehérjét Lehet, hogy parti nefelejcsek Kívánják, hogy csókkal elérjék S holdfény hullong rá, mint a tej-csep, — De a Faj meghalt benne: hulla! A hasukat boldogság nappal Süttethetik a renegátok, Magyar judások, árral úszók, A nevük nulla, létük átok! — Pisztráng lelkű Pajtás előre A Forrás-álmú hegytetőre!
