Magyar Egyház, 1974 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1974-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 A MAGYAR HARANGOK TÖRTÉNETÉBŐL Amikor István, a “szent király” rendeletére az első templomok épültek Magyarországon, a keresztyén egyházak már általánosan használtak harangokat. Templomaink mellett is épültek tornyok s bizonyára hamarosan harangok is szóltak bennük. A XI. században keletkezett Gellért-legenda már megemlékezik harangozóról és ebben az időben az adománylevelek is harangozói szolgálatra rendelik egyes falvak lakóit, így a csallóközi balonyiakat a győri székesegyház számára, amely kötelezettségük alól csak a XVIII. században váltották meg magukat. Az első harangöntő, akinek nevét ismerjük, Henrik, pesti mester; egy évvel a tatárjárás előtt, 1240- ben földet bérel a Buda környéki Kánó és Jenő apátjától. Az a harang, amelyet 1966 decemberében Kovács Zsigmond únyi traktorvezető szántott ki Dág község határában és Györffy Lajos únyi lelkipásztor közbenjárásával jutott az esztergomi Balassa Múzeumba és amely a legrégibb ma is meglevő magyar harang, ebben az időben már szólhatott. Talán éppen a tatárok dúlása juttatta földbe? Nagy Lajos királyunk 1357. augusztus 1-én a Galnovról származó Konrád mestert “a visegrádi nagy harang sikeres megöntéséért. .. minden közteher viselése alól” felmentette. Néhány évvel ezelőtt, Szőke Mátyás, a visegrádi múzeum régésze egy középkori harangöntőműhely maradványait tárta fel a Salamontorony tövében. Igen valószínű, hogy Konrád mesteré volt az, s az ott talált harangminta-töredékek a kérdéses harang öntésére szolgáltak. Felvidéki és erdélyi városaink számadás- és jegyzőkönyveiben az 1400-as évektől kezdve egyre sűrűbben találkozunk harangöntő mesterekkel. Kassán 1500 körül legalább 4—5 réz-, harang- és ágyúöntőmester élt egyszerre, akik mind értettek a harangöntéshez. Ebből az időből már meg is maradt templomaink tornyában néhány harang. A legöregebb közülük a barabási református egyházé, amelyen a négy evangélista neve olvasható és a betűk alakjából következtetve legalább is a XV. században öntetett; csak néhány éve, 1964-ben hasadt el és vált használhatatlanná. A tiszántúli kerület gondoskodása megóvta a becses történeti emlékünket a végső pusztulástól, a beöntéstől és jelenleg méltó helyen pihen: a debreceni Egyházkerületi Gyűjteményt gazdagítja. Nem sokkal később készült a gagybátori és a nagybarcai ma is működő, valamint a kisgyőri már szintén elhasadt harang. Évszám nincs rajtuk, de ugyancsak a feliratuk betűinek jellege alapján a XV. század végéről, vagy a XVI. elejéről származnak. Könnyen lehetséges, hogy mindhárom ugyanannak a — név szerint nem ismert — mesternek a munkája. Mivel a harang és az ágyú nyersanyaga azonos, a tűzfegyverek elterjedésével harangjainkat a legújabb időkig folytonosan fenyegette az ágyúvá öntés veszélye. így már 1532-ben Bebek György a csetneki nagy harangot hasonló célból elrabolta és a krasznahorkai várába szállíttatta. De országszerte fosztogatták másfél száz éves magyarországi tartózkodásuk idején templomaink tornyait a törökök is. E sorsra jutott 1624-ben a szügyiek egyik harangja is, hiába menekítették azt át a falu néhány évvel korábbi elpusztulásakor az Ipolyon túl fekvő Szelesténybe. Valamilyen oknál fogva a törökök mégis elhagyták a harangot elhurcolás közben, mire Szügy földesura bevitette azt a balassagyarmati házához, majd néhány év múlva, mivel nem volt, aki használja, elzálogosította Palást községnek. A másik harangjukat eláshatták a szügyiek az elmenekülésükkor. 1920-ban egy nyári zápor mosta ki a földből. Azóta a kis harang ismét szól a szügyi evangélikus templomban. A vérzivataros török világ igen megtizedelte a magyarországi harangokat. Amíg azt megelőzően minden falusi templom 2—3, gyakran nagyméretű haranggal rendelkezett, az ország felszabadítása után, az 1600-as évek legvégén, alig akadt falvanként 1—1 kis csengettyű. Azt is gyakran — tanult mesterek hiányában — kontárok, talán egyszerű falusi kovácsok öntötték. Az ellenreformáció és a XVIII. századi katolikus restauráció idején a protestáns egyházak harangjait másfajta veszedelem fenyegette. A templomokkal együtt azokat is egvre-másra kobozták el, többször fegyveres erőszakkal. Erre a sorsra jutott az I. Rákóczi György fejedelem által a sárospataki egyháznak ajándékozott nagyharang is, amelyet a fejedelem által Patakon felállított ágyúöntőházban 1642-ben öntöttek. Csak II. József Türelmi Rendelete alapján 1783-ban nyerte vissza a református egyház, amikor is 20 pár ökör vontatta az új templom melletti haranglábhoz. Sajnos sem ez, sem az ugyancsak Rákóczi György által a debrecenieknek 1636-ban ajándékozott nagy harang nem maradt fenn eredeti alakjában. Előbbi, a “Csonka”, meghasadása miatt 1783-ban átöntetett először, majd 1923-ban és 1951-ben újból. Utóbbi, az “Öreg Rákóczi” 1802-ben a Debrecent szinte teljesen elpusztító tűzvészben megsérült, de 1873-ig még szólt; akkor azonban ezt is át kellett önteni. A XVIII. század folyamán számos német harangöntő vándorolt az orságba, hogy ellássák a sokfelé
