Magyar Egyház, 1974 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1974-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 A VAK GORDONKAMŰVÉSZ Van református keresztyénség és van magyar református keresztyénség is. Vannak szép lelkek, akik ezt tagadják. Azt állítják, hogy a nyugati református keresztyénség ugyanaz, mint a magyar református keresztyénség. Sohasem is merte az a magyar kálvinizmust, aki ilyesmit mer állítani. Fiatal pap koromban az egyik atyámfiát azért csodáltam, mert egy korty borból megmondotta, hogy milyen földön terem az a szőlő, amelyből azt a bort szüretelték. Később annyit magam is megmondtam, hogy valaki szőlőtőkéjét túlságosan fehér agyagba ültette el. Sok helyen megterem a bor, de annyi tűz és dal, bánat és öröm nem terem sehol benne a világon, mint a magyar Hegyalján. A Szentlélek Isten a református keresztyénségnek egy különös fajtáját, egy imádsággal, vérrel és örök önfeláldozással megszentelt földre: a Kárpátok ölébe helyezte le. Aki itta tüzes borát, zokogta véres századainak bús zsoltárait, tudja és szíve utolsó dobbanásáig vallja, hogy a magyar református vallás egészen más, mint nyugati testvérei. Valaki csak annyi különbséget látott, hogy a nyugati reformátusok fűzős cipőben jártak, a magyarok meg csizmában. Óh, ezek a csizmás reformátusok, az Isten jó kedvében teremtett magyarjai, akiknek arcáról sugárzott a becsületesség és a bölcsesség. Majdnem minden faluból adtak volna kölcsön egy-egy miniszterelnököt bajban levő kis országoknak. Sokáig tartana felsorolni a különbséget. Most csak egyet említünk meg. Volt a magyar református egyháznak egy négyszázéves szép szokása, a legációba járás. Nagy diákok, mint ünnepi követek, legátusok; a kis diákok, mint verselő diákok, mendikánsok keresték fel a magyar református falvakat. A diáknak, mendikánsnak mindenki örült. Örült a pap, mert a nagy ünnep alatt helyette prédikált. Örült neki a falu, mert a megszokott arc helyett egy fiatal arcot látott és friss hangot hallott. Örült neki a kis mendikáns, mert pénzt keresett s valahol egy kis faluban örült neki egy szegény emberpár, mert fiuk pénzt keresett a tovább tanulásra. Néha-néha még haza is jutott belőle egy néhány garas, Örült neki a gyülekezet, mert féltett kincsét, a Pataki Oskolát, diákjain keresztül szerethette. Örült neki minden eklézsia, mért a kivénhedő szolgák helyett számukra az Alma Mater mindig új és új nyílvesszőket faragott. A legáció tökéletes földrajz- és népismeretre tanította a diákot. Még süvölvény volt a diák, amikor kinézte magának a falut, ahová álmában espereskedni járt. A pataki diák, egy-két évtizedet kivéve, századokon át járta a felvidéki falvakat. Előre tudta, hogy mennyit fog keresni, tudta, hogy milyen házba kopogtat be, s előre azt is tudta, hogy szívesen látott vendég lesz-e vagy sem? Persze sokszor megtörtént, hogy valamelyik diák elrontotta a dolgát, s balfogásaiért a falvakat, vagy vendéglátó gazdáját okozta. Egy ilyen megkeseredett állott bosszút egy néhány ungi községen, amikor híresztelni kezdte: “Iske, Csicser, Vaján, Bés, Hol a diák éhen vész.” Bár minden diák annyit ehetett ezekben a falvakban, amennyit akart, de nem volt hatalom, amelyik az emlékezet faláról le tudta volna vakarni ezt a megszégyenítő megjegyzést. Az amerikai iskeiek, esicseriek, vajániak és bésiek nagy keserűségére még ide is eljutott ez a bosszantó versecske. Egyik diák hűségesen kioktatta, felvilágosította az utána következő diákot, hogy mire vigyázzon, mit tegyen és mit ne szóljon. Elmondta, hogy vigyázzon, a nagytiszteletű úrra, mert ugratni fogja, a világért meg ne sértődjön. Volt hely, ahol azzal szórakozott unalmában a férj uram, hogy tenyeres talpas szakácsnőjét feleségnek mutatta be és feleségét, mint szakácsnőjét. Roppant élvezte, ha a diákok a valódi szakácsnőnek kezet csókoltak. — Némelyik úgy főzött, hogy az éhes diák Patakon szívesen kezet csókolt volna neki naponta főztjéért. Érdekes, a szép lányokról hallgattak ezek az ebadta diákok. Talán azért, mert egyik sem tudta volna elviselni, hogy az utódja szerencsésebb lett volna, mint ő. Néha ugrasztották egymást, néha igazat mondtak a helyekről, ahol jártak, emberekről, akikkel találkoztak. Legátus voltam Abaújnak azon a tájékán, amit Szárazvölgynek neveznek. Gyermekéveim a gömöri Szárazvölgyhöz fűznek, pedig ez nem is volt olyan száraz, mert a patakról, mégpedig híres patakról, még Jókai Mór uram is tudott és egyszer egy debreceni kofa ajkára teszi ezt a nevet. Ha a debreceni kofák tudtak róla, akkor a debreceni diákoknak is tudniok kellett erről a patakról, amit minden közönséges pataki diák ismert, hogy a gömöri Szárazvölgyet öntözi tavaszi áradások idején. No, de menjünk vissza az abaúji Szárazvölgyre. Ennek a vidéknek nevezetességéről elfelejtett elődöm valamit megmondani, amit én egy életen át hordok magammal és minden bűnbánati héten egyik estén mindig elmegyek lélekben ebbe a kis abaúji faluba legációba. A diák minden tisztességtudásával és szerénységével bekopogtatott a lelkészlak ajtaján. Meleg hívogató hang szólt belülről. A legátus belépett a papi házba. Először a papnét üdvözölte. A papné negyven év körüli, mosolygó szemű asszony, aki a diákban fiát látja. Fia egy pár évvel fiatalabb volt a legátusnál, ő is legációban volt valahol. Különösen kedves a diák
