Magyar Egyház, 1974 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1974-12-01 / 12. szám

MAGYAR EGYHÁZ 5 KARÁCSONYI ÜDVÖZLET Sokan kétségbe vonják, hogy egyáltalán létezett. A világ amikor belevakul szentsége hófehér csillogá­sába, amikor képtelen nyomdokain egy magasabb­­rendű élet hegycsúcsaira felkapaszkodni, amikor nagy, nehéz keresztjét önzése és gyönyörhajhászása miatt nem birja hordozni, inkább letagadja, hogy élt. Valóban meseszerű hős Ő, a hibátlan ember, az imádság, elmélkedés, emberszeretet, gyógyító cselek­vés, hősies önfeláldozás tökélye, örök példa az ideák messzeségében. Pedig földi sorsa: egyszerű szülők, elnyomott kis ország, ismeretlen gyermek és ifjúkor, vagy három évi vándorló szereplés és férfiassága delén kegyetlen halál; Utána azonban évezredes hírnév és örök felma­­gasztaltatás. Milliók haltak meg már érte és miatta. Intéz­mények vésetik homlokzatukra halhatatlan nevét, s gyarapodnak általa. Letűnt századokban kincs és vér urai háborúkat vívtak szülőföldjéért, vagy megpró­bálták hitét is eltörölni a föld színéről. Hasztalan. Ama kőre estek, amelyről megíratott, hogy “aki e kőre esik szétzuzatik; akire pedig ez esik rá szét­morzsolja azt.” (Mt. 21:44.) Kétezer esztendeje már, hogy a nyugati emberi­ség központi gondolata: Krisztus. Amikor az egyén terhe alatt görnyedez, betegség gyötri, tudata kínozza vagy magasztosaid) életsíkra vágyik felemelkedni, Hozzá fohászkodik. S a társadalom jövőjéről álmo­dok, ha sokszor átfogalmazzák is, az Ő nagy kijelen­tését “Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt. 22:39.) — tűzik lobogójukra. Senki mellette közömbösen el nem haladhat, személye varázsának tartósan ellene nem állhat, amint megmondotta “én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonszok.” (Jn. 12:32.) Leg­nagyobb tagadóit hívja el világ-misszionáló aposto­laiul. Álljunk be azért mi is alázatos követői sorába, s 1974 karácsonyán zarándokoljunk el lélekben beth­­lehemi jászolbölcsőjéhez. Ünnepeljük születését és hirdessük dicséretét! Forró Sándor IDEGENBE SZAKADT MAGYAR KARÁCSONYI LEVELE HAZA Amikor az óra éppen kettőre jár Éjfél után lévén, s ti nyugosztok immár És nem is sejtitek, nem is gondoljátok: Lelkem röpke szárnyán akkor száll hozzátok Távol messzeségből a Tisza partjára, Szőke Tisza partján cserepes kis házba... Az a cserepes ház a falu végében, A sugár torony a falu közepében És egy kis ház lent egy utca szegletében Sok álmatlan éjét okoztak már nékem. Ámde nem bántom ezt, nem tépem a sebet, Fáj az úgyis, habár néha be-beheged; Feltépi azt olykor maga a sors keze, Mikor ránehezül annak bús végzete. Én édes szerettim, talán megértitek, Bizonnyal tudjátok, hogy miről beszélek: Velünk is úgy bánt el a sorsnak hatalma, Méltán szánkba illik a R.ákhel siralma, Mintha nem lett volna elegendő egy seb, Amikor kidöle a gyengébb, a kisebb, Hogy csordultig teljék a keserű pohár, Kidőlt az erős is és sírhatunk immár! Ha csak kertész volnék valaki kertjében És két tőke rózsák vesznének hirtelen, Akkor is megrázná szívemet a bánat, Hát mikor két fiam így a sírba szállnak. Karácsony, karácsony, te drága szent ünnep, Ma született Krisztus! Te áldott, nagy követ: Jöjj és vigasztalj meg, önts erőt telkembe, Mert könnyeim hullnak ezen levelemre. Lehet, hogy tán vétek a könnynek hullása, De rászorul a szív a vigasztalásra. így hát vigaszt, gyógyírt máshol nem találunk, Csak a jó Istennél, ha Hozzá fordulunk. Én édes sógorom, mostan arra kérlek, Ha netán szemeid könnyet ejtenének, Ma mikor felderült a karácsony napja, Megszületett Jézus, az élet Főpapja; Kérjük Őt, hogy hozzon rátok boldogságot, Sohse ismerjétek a szomorúságot! Sok karácsony napot és boldog új évet Kívánok távolból, szeretteim, néktek, Az én áldott lelkű, édes hites párom És a kitérjedett nagyszámú családom. Aki gondolatban most ott van veletek, Aki e sorokba öntöttem telkemet Édes üdvözletét küldi mindazoknak, Akik emlékekben még híven megtartnak, Mindenkinek igaz boldogságot kíván Igaz, hű szívéből az ősz Filep István

Next

/
Oldalképek
Tartalom