Magyar Egyház, 1972 (51. évfolyam, 1-12. szám)

1972-10-01 / 10. szám

MAGYAR EGYHÁZ

3

EGYHÁZI FEGYELEM

Az egész Szentírás egybehangzó tanítása szerint Isten a rendnek az Istene. A világmindenség megteremtése tökéletes isteni terv szerint és teljes rendben történt. A teremtés csodája: a látható létrehozása a láthatatlanból és isteni rendcsinálás az anyag kaotikus világában. Törvényadás a világmindenség számára, az ember feladatának meghatározása, céljának elrendelése. Fegyelem: akaratunk, munkánk, életünk alárendelése egy felsőbb akaratnak, célnak, a világmindenség megteremtőjének: Istennek. Engedelmesség az isteni parancsnak, amely az élet parancsa, elfogadása az isteni rendnek, amely szabályozza a világmindenség életét és végrehajtása az isteni akaratnak, amely kijelöli egyéni helyünket a világban. Ez ellen az isteni fegyelem ellen vétett az ember és ennek következtében vesztette el az örök élet boldogságát — megtapasztalva az Isten nélküli élet reménytelenségét, a bűneink által okozott szenvedések szörnyűségét és a megsemmisülés kétségbeejtő érzésének halálfélelmét. Az emberi élet az isteni teremtés tökéletes és örömteljes világából a bűnökkel teljes földi élet siralmas temetőjévé változott.

Ezen a reménytelen emberi helyzeten változtatott Isten Krisztus elküldésével, amikor az Ő isteni kijelentése által, bennünket lélekben újjáteremtett és újból alárendelt az Ő akaratának, a rendetlenség emberi világából hitünk által visszaemelt az isteni rend tökéletes világába. A megváltás csodája az eredeti isteni rendnek hit által való megujitása az emberi lélekben, amikor is Krisztus kereszthalálának érdeméért az ember újra alárendelheti életét az Isten akaratának és elnyerheti a bűn eset következtében elvesztett eredeti kapcsolatát Istennel: az örök életet.

Ez volt az alapja az új szövetségi gyülekezet egyházfegyelmének. amelyet az Úr Jézus Krisztus két csodálatos szentírási üzenetben hagyott tanítványaira. Az egyik üzenet a Máté 18:18-ban megírt ige, mely alapjává és sarokkövévé vált a krisztusi egyház által közel két évezred óta gyakorolt egyházi fegyelemnek: "‘Bizony mondom néktek, amit megköttök a földön a mennyben is kötve lészen és amit megoldotok a földön a mennyben is oldva lészen” a másik pedig a Szentlélek szerepére vonatkozó szentírási szöveg: “És a Vigasztaló, amikor eljő megfeddi a világot hűn, igazság és Ítélet tekintetében."’ (János 15:8) Ezzel az Úr Jézus Krisztus az Ő tanítványainak a kezébe adta a legnagyobb hatalmat ezen a földen, az egyházi fegyelemnek a hatalmát, mellyel az Ő kiválasztott és elhívott tanítványai isteni erővel fogadhatnak be (vagy zárhatnak ki) embereket az isteni teremtés rendjébe, az egyházba, a mennyek országába. Az egyházi fegyelem tehát nem emberi hatalom vagy megbízatás által gyakorolt (vagy nem gyakorolt) jog, hanem krisztusi megbízatás alapján kapott isteni hatalom és kötelesség, amellyel élnünk kell a kapott hatalom és felelősség teljes tudatában. Az egyházi fegyelem nem gyakorlása éppen olyan bűn, mint az azzal való visszaélés vagyis annak túl szigorú vagy emberi érdekek szerint való alkalmazása.

Az első krisztusi gyülekezetek vezetői rendszeresen gyakorolták az egyházi fegyelmet. Az apostolok számára az egyház a feltámadott Krisztus dicsőséges teste volt, melyet nem volt szabad megszentségteleníteni, megszégyeníteni vagy meggyalázni egyéni vagy gyülekezeti bűnökkel. Krisztus az élő Isten földre jött Fia volt, az élő Isten megszemélyesítője, az egyház feje, a tökéletesség kifejezője. A földi egyház, a test, kell, hogy hasonlítson hozzá mindenben. A krisztusi egyház mindent elkövetett, hogy a nyilvánvaló és bűneikben megmaradni kívánó vagy azoktól szabadulni nem tudó bűnösöket — megfelelő figyelmeztetések után — kivesse soraiból és megvonja tőlük a legszentebbet, a Krisztus áldozati halálára emlékeztető úrvacsorát. A krisztusi egyház szembekerült az Istentől nyert szabadságot szabadosságra változtató egyénekkel és csoportokkal, akik az ó szövetségi törvénnyel együtt el akarták vetni az isteni rendet is és egyéni életüket a “mindent szabad és mindent lehet” felfogás jegyében kívánták élni. Az első gyülekezetek vezetői és az azokat tanító apostolok elkeseredett harcot folytattak azért, hogy ne legyen emberi szabadossággá az Isten szabadsága, melyet elnyert a gyülekezet lelki vonalon, de amelynek éppen a gyülekezet tagjainak testi és földi élete élésének rendjében és az Isten akaratának minden körülmények között való elfogadásában kell megmutatni a gyülekezeten kívül élőknek. Az újszövetségi iratokból pontosan meg tudjuk állapítani az egyházi fegyelemnek formáját, célját és jelentőségét. Az egyházi fegyelem gyakorlásának a következő fokozatai voltak:

1. Négyszemközti figyelmeztetés vagy megfenyítés.

2. A fenyítés vagy figyelmeztetés megismétlése tanuk jelenlétében.

3. A gyülekezeti vezetők előtti inegfenyítés.

4. Az egész gyülekezet színe előtti megdorgálás.

5. Az úrvacsorától való eltiltás.

6. A gyülekezet közösségéből való kitiltás.

Az egyházi fegyelem különböző fokozatainak alkalmazása mindig kettős célt szolgált. Az egyik cél: ideiglenes földi büntetés, amely a bűnöst megtérésre készteti és a megváltozott életen keresztül számára is elnyerhetővé teszi az örök életet. A másik cél: Példamutatás a többiek számára (I. Tim. 5:20. A vétkese