Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1971-05-01 / 5. szám

4 MAGYAR EGYHÁZ ige próbatétele alá és amire Isten Szentlelke azt mondja, hogy jó, azt kövessétek és megtartsátok. Ez a megfogalmazás kizár minden félreértést és bele­­magyarázási lehetőséget. Ugyanis azt, aki az ige fegyelme, vezetése alatt él, az ige nemcsak megvilá­gosítja, de tanácsolja is. Emberlétem, egész életem szakadatlan kínálatok és döntések sorozata. Még az állat — és növényvilág is — a létért, a megmaradásért való küzdelemben — szüntelen választások elé kerül: az éhség, a táptalaj, a napfény befolyásolja akcióit. Csak az ásványvilág nem dönt; egyszerűen van és anyagának belső tör­vénye szerint kristályosodik. Egy magasabb, erkölcsi törvény írott vagy írat­lan szabályai között választani: az ember kiváltsága. Egy kutya is megtanulhatja, hogy dolgokhoz nem szabad nyúlnia, az azonban az idomítás, a drill ered­ménye. Az oroszlánszelidítő a cirkuszban bedugja a fejét az oroszlán szájába, ami kétségkívül nagy bátor­ságra vall. Viszont az oroszlánt megtanította a vasbot, hogy nyitva tartsa a száját, ha a mestere az immár ezerszer adott parancsot ismétli. Választás és szabadság ennélfogva összetartozó fogalmak. A kutya is, az oroszlán is azt teszi, amire bedresszírozták rúgással, korbáccsal vagy vasbottal. Akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy a vasfüggöny mögött mondhatja-e a polgár a parancsokra, hogy nem, amikor körülötte mindenki, saját jól felfogott érdekében azt mondja, hogy igen? Mikor és meddig szabad hát az ember? A szabadság nem szükségképpen miljőhöz kötött, a külső világ által determinált. Ha igaz a mondás — és igaz —, hogy egy gályarab is lehet szabad, akkor a szabadság sokkal inkább egy világnézet, belső ma­gatartás, mintsem korbáccsal, börtönnel vagy szöges­dróttal meghatározható és főleg, kordában tartható állapot. Pál a legtöbb levelét börtönből írta és azok­ban a Krisztusban lévő szabadságról, az Isten akara­tával megegyező döntések kiváltságáról esett szó. Nem kétséges, hogy Pál ott is, akkor is szabad ember volt. Viszont megkérdőjelezhető, hogy Néró vagy Domitia­­nus szenátorai szabad emberek voltak-é? Szabadság ott van, ahol Isten Lelke van Péter apostol szállóigévé vált elkötelezésével: “Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogynem az emberek­nek” (Ap. Csel. 5:29). Szabad ember tehát az, akinek nemet kell mondania akkor, amikor körülötte min­denki igent mond, annak ellenére, sőt akkor is, ha az mártiromsággal jár. Itt állok, másként nem tehe­tek, Isten engem úgy segéljen! A konstanzi zsinaton csak egy ember volt szabad, Luther Márton. Szabad­sága nem emberi megfontolásokra, hanem Isten kö­telmeire volt építve. Azt, hogy szabad vagyok-e vagy megkötözött, a próba vagy a választóvíz mutatja meg. Az élet dönté­sek elé állít és választanom kell. Ha és amennyiben Istennel társalgóm meg és tőle kérem el az adott helyzetben való igent vagy nemet és igéjével egyet­értve döntök, különös paradoxon: szabadságban já­rok. Ha viszont a saját vágyam, akaratom szerint döntök, bármennyire ellentmondásosan hangzik is: rab vagyok. A hit próbája: Jézus Krisztus. A keresztyén em­ber hite azzal vizsgázik, hogy ismeri-e és elfogadta-e Jézus Krisztust mint akiben Isten újra tárgyalás alá tűzte az ember csődtömegét, a bűnt, és megítélte azt. Isten az igében újra meg újra felveti számunkra a kérdést, hogy kicsoda tenéked Krisztus? A kérdés egyszersmindenkorra döntően hangzik felénk, de utána is, életünk napi helyzeteiben vallani kell arról, hogy közünk van hozzá és elfogadjuk vezetését. A hit az a tantárgy, amiből nem lehet egyszer jelesre felelni és abból élni egy életen át. Isten választottai­­nak is naponta, óránként kellett bizonyságot tenni arról, hogy minémű lélek lakozik bennük. Péter apostol jó példa arra, hogy hányszor volt a jegye elégtelen és osztályismétlésre utasíttatott. Az a kegye­lem, hogy Isten az övéinek alkalmat ad az újrakez­désre, a tananyag megtanulására. Ha nem így volna, akkor Péter is mint bukott diák kiesett volna a kegyelemből és kizáratott volna a szolgálatból. Mivel a jeles és az elégtelen feszültségében élünk, napi feladat kell, hogy legyen, hogy megvizsgáljuk magunkat, “Magunkat” azt jelenti: nem a másik ke­resztyént! Erről eszembe jut egy példa. Egyik kon­ferencián — még a második világháború előtt — az esti tábortűznél valaki az egyik ismerőséért imádko­zott, aki szintén jelen volt, hogy Isten látogassa meg őt szenvedésekkel, csapásokkal, hogy térdre kénysze­rüljön Isten előtt. Bereczky Albert az ima után a szokott bölcs humorával megjegyezte: “Ez szép volt. De te inkább ne a másikra, hanem magadra kérj szenvedéseket és csapásokat, hogy Isten először raj­tad könyörülhessen”. Közösségi életünknek egyik nagy nyomorúsága a sok között, hogy többet törő­dünk a másik ember bűneivel, dolgaival mint a saját­magunkéval. Pedig eszünkbe juthatna az Űr szava, amit Péternek mondott, amikor az tanítványtársának, János halála körülményeiről érdeklődött: “Ha aka­rom, hogy ez megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!” (János 21:22). Az én tisztem és kiváltságom, hogy közbenjár­hatok Istennél a felebarátomért, imádkozhatok érte szeretettel és nagy alázattal mint aki tudom, hogy én is érdemtelen vagyok a kegyelemre. Ez megóv a lelki gőgtől, a farizeusi önelégültségtől, a törvénykezéstől.

Next

/
Oldalképek
Tartalom