Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 PILÁTUSI ÍTÉLET MÖGÖTT . . . Bibliát olvasó keresztyén ember számára a könyvek könyve nemcsak hitének kimeríthetetlen forrása, hanem vallástörténeti ismeretei bővítésének is tárháza. Megismerkedik Istentől elhivatott, rendíthetetlen hittel rendelkező, hivatásuk betöltésére sem fáradtságot, sem áldozatot nem ismerő személyiségekkel, akiknek az isteni erő mérték felett adatott. U- gyanakkor találkozik — a keresztyén erkölcsi normák megítélései alapján — jellemtelen, a gerinctelen jelzőt magukon viselő negativ személyekkel is. Hogy Pilátus az előbbiek vagy utóbbiak csoportjába tartozik-e? — az már rég lezárt kérdés. Bár Jézushoz való viszonyulásában voltak meggondolkoztató megnyilvánulásai, mindezek mégsem szépíthetik meg felette már jogosan kimondott ítéletünket. Pilátus Júdea, Samária és Idumea római helytartója volt, a keresztyén időszámítás hatodik évétől. Helytartói székhelye a tengerparti Caezarea volt, ahol kb. 3,000 római katona, valamint Jeruzsálemben és a különböző katonai posztokon kisebb-nagyobb katonai egységek tartoztak állandó fennhatósága alá. Általában a helytartók feladata — a legtöbb provinciában — a birodalom pénzügyi érdekeinek a szolgálata volt, vagyis az állami adók behajtásának ellenőrzése. Pilátus hatalma ennél — azonban — szélesebb volt, mert a helyi igazságszolgáltatás is — magasabb fokon — az ő közvetlen hatáskörébe tartozott. Pilátus nem szerette a zsidókat. Egyrészt, mint öntudatos római megvetette az általuk leigázott népeket, másrészt mint helytartónak többszöri kellemetlensége volt ezzel a fanatikus néppel. Egyes hagyományok szerint, a zsidók még panaszt is emeltek ellene Tibérius római császárnál. Bár Pilátus nem szerette és megvetette a zsidókat, a főpapok és a nép által ítéletre eléje állított Jézus felett mégsem volt hajlandó azonnal kimondani a halálos ítéletet a vádaskodók legnagyobb meglepetésére. “Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen?” (Jn. 18:29) — tette fel a vádaskodóknak a kérdést Pilátus. A felelet először csak általános jellegű volt: “Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe” (Jn. 18:30). Feleleteik alapján, úgy látszik, a zsidó papság nem volt egyáltalán felkészülve arra, hogy Pilátus nem fogja minden további érdeklődés nélkül teljesíteni kérésüket. A vádakat tehát, fel kell sorolni a helytartónak. De mit soroljanak fel, hogy az elég meggyőző legyen a helytartó előtt, hogy az átadott ember tényleg méltó a halálra? “Úgy találtuk, hogy ez a népet félrevezeti, és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja” — hangzott el a vádaskodók szájából. Pilátusnak már csak egyetlen mentési lehetősége van, azt is megpróbálja. “Szokás pedig az nálatok — szól a vádaskodókhoz — hogy elbocsássak néktek egyet a húsvét ünnepén, akarjátok-e hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát?” (Jn. 18:39) A felbujtatott tömeg azonban, Barabbást kéri. Erre tövis koronával megkoronázva kihozatja eléjük Jézust. Hátha a megostorozott, megalázott, meggyötört ember látása megmentheti még életét. “Imhol az ember” (Ecce homo) — szól Jézusra mutatva, de a tömeg és a tömeget bujtogató papság Jézus halálát követeli. Mi lehetett Pilátus Jézust védő magatartásának fő oka? Felesége üzenetet küldött neki az ítélőházba: “Ne avatkozz amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban ő miatta.” (Mt. 27:19) Minden római babonás volt, ez alól a helytartó sem volt kivétel. Az álomlátás szent misztérium volt számukra, amelyen át az emberi sorsokat intéző hatalmak sokszor beavatkoztak az emberek életébe, az ő hiedelmük szerint. Vájjon mit álmodhatott az ő felesége? Amint üzente, sokat szenvedett amaz igaz ember miatt. Jobb lesz óvatosnak lenni — gondolta magában — és formailag védelmébe vette Jézust. A Jézus halálát követelő tömeg soraiból azonban, elhangzott a legfőbb érv: “Ha ezt szabadon bocsátód, nem vagy a császár barátja.” (Jn. 19:12) Ez az érv döntő volt. Álom ide, ártatlan ember oda, a helytartói állás Pilátus szempontjából többet ért. “Pilátus pedig látván, hogy semmit sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől; ti lássátok.”(Mt. 27:24) Ezzel megnyugtatja lelkiismeretét, ő amit lehetett megtett. Senki sem kívánhatta, hogy a saját érdeke ellen cselekedjék. A zsidók képesek őt bevádolni Tibérius római császárnál. Tibérius császár pedig gyanakvó ember; inkább vesszen hát a zsidók királya, mint az ő helytartósága. És a nagypénteki tragédia nem késlekedett. A pilátusi ítélet mögött egy jellemtelen, gerinctelen, hatalma mindenképpeni megtartása érdekében a saját lelkiismeretével szembehelyezkedni kész, minden erkölcsi gátlás alól mentes személyiség állt. A pilátusi ítélet mögött, ugyanakkor egy örökérvényű tanúlság is rejlik, amely különösen hozzánk a 20. század embereihez szól nagyobb időszerűséggel mint valaha. Ügyeljünk szívünk és lelkünk tisztaságára. Ügyeljünk, hogy a hatalom utáni vágy és a “pénz istene” ne ronthassa meg bennünk mindazt, amire büszkén mondjuk, hogy teremtésünknél fogva sajátságosán emberi bennünk: a gondolat és a lelkiismeret. Harkó Zoltán
