Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Az egyetlen úton a vég felé Ft. Borshy Kerekes György tb. főesperes felett. Dániel 12:13 Megírta az “Egyetlen út” című könyvét és végig járta az egyetlen utat, amit Borshy Kerekes György főesperes számára írt elő az Úristen a diósgyőri református tanítói laktól a hollywoodi magyar reformátusok templomáig. Egy jó hónap híján 79 évig járta végig ezt az utat, amit Istene eleve elrendelt számára és amit csak ő járhatott meg egyedül. Ezen az úton, amerikai magyar életünk egyik legnagyobb személyiségévé nőtte ki magát. Itt van elcsendesedve a koporsóban, egyike azoknak a magyaroknak, akikről még sokat regélnek az utána következő nemzedékek. J érték ellenfelei járjátok diadaltáncotokat koporsója körül. Jertek barátai, tisztelői sirassuk el azt, akit nagyon szerettünk és tiszteltünk, aki mindig hiányozni fog életünkből. Alapigémet egy judeai herceg, a 4-ik prófétától, Dánieltől vettem. Ez a próféta szép gyermekkorát kivéve, fogságban, Babilonban élte le életét. Minden bujdosót, használjuk a kedvenc szót: exile-ben élőt megtanított valamire. Arra, hogy meg lehet tartani nemzetiségünket, szent hitünket, még ha oroszlánok vermébe vetnek is, vagy ha tüzes kemencében tartanak is, mint Dániel barátait. Ez a próféta királyokat s tűnő birodalmakat szolgált, de tudta, hogy királyok jönnek, királyok mennek, de az Isten igéje örökre megmarad. Dániel volt az, aki minden tilalom és fenyegetés ellenére, naponta háromszor imádkozott, ablakait Jeruzsálem felé kitárva. Egy életen át könyörgött azért, hogy egyszer visszamehessen arra a földre, ahol gyermekkacagását oly sokszor felkapta a szellő. Isten nem engedte haza kedves prófétáját, aki titkainak sáfárja volt és akinek szabad bejárást engedett az álmok birodalmába. Isten nem engedte haza, csak megsimogatta fáradt prófétáját: te kedves vagy, ne félj Jeruzsálem megépül, néped hazatér, de te itt maradsz őrállónak s szolgálsz mig a szolgálatból el nem küldelek. Hűséggel megállt idegenben az őrhelyén s most már megfáradt Dániel. Isten hű szolgájának nem engedi meg, hogy hazamenjen az ősi földre, ott hal meg a számkivetésben. Isten fáradt prófétáját kezébe veszi s elringatja szelíden, mint anya fáradt kis fiát. Ünnepre kondulnak a harangok, az öreg szolga a nagy szombat estén lefekszik azzal a boldog hittel, hogy mindenért kárpótolva lesz 6 majd újra felkél s elveszi azt a koronát, amit senki sem vehet el tőle. “Te pedig menj el a vég felé és majd megnyugszol és felkelsz a te sorsodra a napok végén.” (Dániel 12:13). Dániel, az Istennel társalgó próféta is megkérdezte, hogy meddig tart még a fogság? Mikor mehet haza? Ennek a nagy hívőnek is nehéz volt elfogadni Isten akaratát s beletörődni abba, hogy száműzetésben hal meg. Borshy Kerekes György lelkében is ott éltek a nagy magyar miértek. Miért kell bujdokolva járni ezer Babilon mezején messze idegenben? Meddig lesz rab a hazám? A folyóink, amelyek bölcső dalt zsongtak, milyen bánatot visznek most tova? Meddig kell az élet országútját járni s mikor mehetünk haza? Tele volt kérdéssel, amit 47 éven át oly sokat feltett Istenének. 47 évig élt itt Amerika földjén, de ablakai állandóan nyitva voltak az ő szent Jeruzsálemé felé. Élete egén ott játszott hivogatólag mindig a magyar délibáb ezer emlékeivel. Tudom, hogy nagy merészség volna és nem is teszem, hogy őt magyar Dánielnek nevezzem. Még sem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ne abban a fényben lássam Borshy Kerekes személyét, ami Dániel könyvéből sugárzik amerikai magyar életünk egyik legnagyobb személyiségére. Testben itt él, lélekben mindég az ősi földön járt. Nem tud belegyökerezni ebbe az amerikai életbe, hol valójában élete karrierjét megfutotta. Lelke haza sirdogál, fel fel-emeli szemét a magasság felé, de mindjárt vízszintes irányba téved tekintete, arra a földre, amelyet kevesen szerettek úgy, mint ő. Utoljára még egyszer végig akarta járni emlékei helyét, de nem engedték be arra a földre, amit ő imádott. Barátainak sírta bánatát: “Nem mehettem haza, mert mindig magyar voltam és szerettem, nagyon szerettem azt a földet, hol a bölcsőm ringott.” Vasárnap az öreg szolga, még egyszer Istene elé áll. Elmondja döbbenetesen szép utolsó imáját, áldását, amiről hozzáértők mondották, hogy földre roskatóan szép volt. Ajka remegett és az utolsó ámen elszállott. Isten is rámondta az áment. Ment ki élete utolsó részének szeretett templomából s az ajtó előtt Istene megállította öreg, magyar szolgáját, kezébe vette, mint gyermeket és a templomban elaltatta fáradt gyermekét. A nagy pihenőt 6 óra hosszáig egy templomban kezdte el. Egy magyar Dánielt Isten elküldött a vég felé. Ünnep napon s boldogan szenvedés nélkül ment haza pihenni. Milyen szép halál egy lelkipásztor számára. Az ég pitvarában megkezdeni a pihenést, a hollywoodi magyar reformátusok templomából belépett igazi hazánk szent Jeruzsálemébe. “Menj el a vég felé és felkelsz a te sorsodra a napok végén.” Milyen jó hinni Dániel hitét, akinek hite és feltámadásának boldog meggyőződése beleépült vigasztalásul a mi keresztyén hitünkbe.
