Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ mennyi nyomorúságot hoz még. Mire fog vetemedni még a sok milliónyi kenyértelen és elégedetlen ember ebben az ádáz állapotban. De az államférfiak tovább is csak vitatkoznak, holott nincsen olyan helyzet amiben megegyezhetnének amíg meg nem bocsátottak. A tanácskozó asztaloknál nem lehet addig egyetértés amíg ott hitetlen Istent tagadók lesznek — amíg oda csak követelésekkel tudnak közelíteni a népek. Nem lehet addig megbékélés, ainig a tanácsasztalok nem változnak át ilyen Szentasztallá, ahová nem lehet másként járulni csak töredelmesen és megengesztelődve. Nem követelések kellenek többé e világnak, hanem kölcsönös lemondások. Nem gvülölség több, hanem megengesztelődés, hogy Isten megbocsásson és meg ne nehezítse még jobban fenyítő kezét a népek felett. Megújulás — reformáció kellene az egész világnak. Megújulás, hogy felöltözzék a nemzetek is a könyörületességet eltűrvén egymást, és megengedvén egymásnak. Hogy Istennek békessége uralkodjék a szívekben. Van még e világon egy harmadik nagy ellentét is: a Vallás. Egy nagy gyülölség: a felekezeti gyűlölködés. Hiába vívtak a vallásbékéért bosszú háborúkat, hiába biztosították azt a törvény erejével, csak hamut hintettek a parázsra, mely a hamu alatt tovább izzik. Mert ma sincsen béke a világon, de nem csak a politikai háborúk ha nem a vallás háború is dühöng s egyre több áldozatot követel. A helyett, hogy a vallásfelekezetek a közös égi eszmény szolgálatára szentelnék minden erejüket, inkább egymás ellen fejtik ki azt. Elfelejtik az eszményt, a célt, az Isten országát, mert nem tudják elfelejteni a régmúlt idők gyülölséges, rossz emlékeit. Rólunk reformátusokról azt szokták mondani, hogy kitartó, dacos, keménynyakú nemzetség vagyunk. Jól is van így, mert némely tekintetben szükségünk van erre. De legalább ebben az egyben ini mutassunk példát: nekünk van a legtöbb megbocsátani valónk, nekünk kell az engesztelődést elkezdenünk. íme itt az alkalom. Szent Bertalan éjszakára gondolok, a párizsi vérnászra, mikor egyetlen éjszakán és a rákövetkező napon haranghuzás alatt 90,000 kálvinistát gyilkoltak le Franciaországban. S az a legszörnyűbb, hogy a gyilkosok jelszava Krisztus szent neve volt. Akkor köszöntek ők úgy legelőször, hogy dicsértessék! Ez volt a jelszavuk, erről ismerték meg egymást, aki nem tudta rá felelni, hogy mindörökké, azt irgalom nélkül lemészárolták. Azóta maradt fenn ez a köszöntés. És ezért nem köszönünk így mi, reformátusok. Mert valahányszor halljuk, eszünkbe juthat róla a Bertalan-éj. Még több olyan példát tud a történelem, ami igazolja, hogy a felejtés csakugyan nehéz. Igen sok a fájdalmas emlékünk. És mégis mondom, hogy a felejtést, a megbocsátást nekünk kell elkezdenünk. Ne csak hangoztassuk, hogy a mi vallásunk ős apostoli, hogy a mi vallásunk Krisztushoz tért vissza, hanem életünkkel bizonyítsuk be. Lássák meg mindenek, hogy csakugyan úgy van: a reformáció lelke krisztusi lélek, amely kész megengesztelődni. Keresztyén Gyülekezet! Most 454 évre nézünk vissza, 454 év harcaira és gyötrelmeire. Lehetetlen nem emlékezni. Az inkvizíció kinzókamráira, a kegyetlen hóhérok munkáira. A gályákra, gályarabokra, a vértanúinkra. Lehetetlen nem emlékezni és nagyon és nagyon nehéz keserűség nélkül emlékezni. A keserűséget ki édesíti meg? A fájó emlékeket mi felejteti el velünk? Az Ür Jézus Krisztus csodatevő lelke. Most van igazán szükség a testvéri segítő kézre, most a mikor a hitetlen világ háborog, és különféle új hamis forradalmi eszmék döngetik Krisztus egyházának alapköveit. Most kell a testvéri kézfogás egyaránt mindenkinek, egyeseknek, nemzeteknek, felekezeteknek. Közös eszményekért közös küzdelemre, igazi egyesült erőre. Enyhüljünk meg, békéljünk meg, bocsássunk meg. Emberek, nemzetek felekezetek. Engesztelődjetek. Nincs olyan ellentét, ami össze ne találkozna Isten szolgálatában. Mert akár hová és akár milyen templomba járunk is imádkozni, mégis mind ugyanalioz az egyetlen igaz és örök Istenhez imádkozunk. O hallgasson meg most is minket, hogy eltűrvén egymást, öltözzük fel a könyörületességet, a csendességet, a szeretetet. És az Istennek békessége uralkodjék a szíveinkben. Pohóczky Béla ZWINGLI ULRICH Amikor 1484 január 1-én, mint egy jómódú földműves család gyermeke megszületik, a szülők nem is sejtik, hogy Istennek milyen nagy tervei vannak vele. Amikor valamennyire felcseperedik, a szülők észre veszik, hogy az eleven eszű gyermek többre hivatott, mint hogy tehenet legeltessen a hegyoldalban, vagy a primitív faekével a földet szántsa. Ezért előbb lelkész nagybátyjához adják. Lelkészi pályára megy. Bázelben tanulmányait befejezi és 1506-ban lelkésszé szentelik. Glarusban kezdi el papi hivatalát, ahol lelkészi teendői mellett, híveinek arra való fiait a magasabb
