Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Ha tehát legközelebb az igehirdetésben azt hallod, hogy váltság, emberrablásra gondolj, váltságdíjra gondolj, Jézusra gondolj. És örömmel, hálával mondd azt magadban: Szabad vagyok. Bűneim, sok engedetlenségem ellenére is szeret engem az én Atyám! Nagyaifám nyomában Több, mint hat-évtizeddel ezelőtt, fiatal ember indult el egy délzempléni faluból, Tiszalúcról, hogy megélhetést találjon négy-gyermekes családja, és a maga számára. Ez a fiatalember a nagyapám volt. Azon az úton jött, amelyen ti is, dédapa — nagyapakorú magyarok, jöttetek, vagy jöttek nagyszüleitek, szüléitek. Már kint volt a sógor, küldött egy Hajójegyet, levelet: “Jöjj Lajos, itt munkát találhat minden dolgos kéz.” Ki tudná leírni azokat az érzéseket, amelyek ott voltak egy apai szívben, amikor búcsút vett feleségétől, gyermekeitől és neki indult a bosszú, bizonytalan útnak? Nem tudta mi következik életére s otthon maradó szeretteire. Amerika földjén meleg rokoni szív és munka várt reá. Mihez kezdhetett “egy lovasnép"" fia? Hajtó, kocsis lett egy bútor-gyárban. A technika századában a “jéghátán is megélni akaró magyar"’ azonban nem maradt meg a hagyományos munkánál, sofőr-tanfolyamot végzett és negyedév múlva, annál a “kompánistánál” — ahogyan ő mondta — ahol a lovat hajtotta, teherautót vezetett. Szorgalmas munkája gyümölcsét, a dollárokat hűségesen küldözgette haza. Maga szerényen élt, csak a családnak meg legyen mindene. S jött az első világháború pusztító vihara. Az élettárs takarékos asszony volt, kétszer is meggondolta, hová teszi a pénzt! A legszükségesebben felülieket hűségesen rakta a bankba, hogy mire férje hazajön, meglegyen a házra s földre való. De jöttek a nyugtalanító hírek. A háború tüze nem kímélte az ő családját sem. Két kicsiny fia torokgyíkban, az akkor még nagyon nehezen gyógyítható diftériában, 17 éves szép, nagy-leánya a háború következményében, tragikus körülmények között meghalt. Nem volt semmi hatalom, amely a fájdalommal eltelt apai szívet visszatarthatta volna. Elindult haza, hogy gyermekei sírjánál kizokoghassa fájdalmát. Otthon még más csapás is várt reá: egy vesztes háború után, gazdaságilag is összeomlott Magyarország. Elmenvén a bankba, hosszú évek munkájának eredményeiért, csak annyi inflációs bankót kapott, hogy két siildő-malacot vehetett belőle. A hadikölcsön elvitte a stabil-értékű dollárokat. Keserűen kifakadt ugyan: “Zsófi, mit tettél, hiszen ezért kint néhány napig, nem 8 évig kellett volna dolgoznom!” De látván felesége fájdalmát, még Ő vigasztalta: “Ne sírj, sokat vesztettünk, drága gyermekeinket semmi nem pótolhatja, de az anyagi veszteségen azért sohase búsulj. Megmaradt életem, egészségem, dolgos két karom, becsületem! Jöjjetek, menjünk vissza Amerikába mind a hárman.” Nagyanyám és apám azonban mégsem jöttek. Kötötte őket három sírdomb. Earkas Lajos ismét elindult, hogy élűiről kezdje a harcot, a munkát. Régi munka-helyén ismét megbecsüléssel fogadták. Büszkén emlegette: a kompánista személyi sofőrje lett. Nagyobb darab kenyér, jobb fizetés várta. Mentek haza a hívó levelek: “Jöjjetek utánam!!” Nagyanyám maradt. Erre nagyapám is haza-indult. Néhány év munkája után meglett a házra, földre való. Az “amerikás Farkas” a falu egyik legszebb házát építette abban az időben, vett 7 hold földet és egy cséplőgépet. Hosszú évtizedeket éltek még együtt, hiszen megérték gyémántlakadalmukat is. Kilencvenegyedik életévüket betöltötték mind a ketten, amikor először nagyanyám, majd két és félhónap múlva nagyapám visszatértek nyugodni gyermekeik, szeretteik mellé a Tisza-menti falu, csendes, akácos temetőjébe. Eddig egy történet, amelyhez hasonlót sokan az ó-hazában és itt közöttetek is el tudnának mondani. Engedjétek meg, hogy itt mégse fejezzem be. Azt írtam címül: “Nagyapám nyomában.” — Nyári vakációkat diák-koromban mindig otthon töltöttem Tiszalúeon. Hiszen öreg-szülők vigaszai csak mi voltunk, öcséin, és én, a két unoka, mert apám is elhúnyt tífuszban 42 éves korában. Nagyapa sokat mesélt amerikai munkájáról, életéről. Emlegette a clevelandi gyülekezetét, ahol hazájuktól távolra szakadt magyarok vigasztalást találtak Isten igéjében. Egyszer felvitt a tiszalúci református templom tornyába s megmutatott egy harangot: “Nézd fiam, ezt mi vettük, mi küldtük haza rá a pénzt, Amerikában dolgozó magyarok. Azóta, ha olykor-olykor hazamegyek a falumba a harang nemcsak azt zengi liogv “az élőket hívogatom, a holtakat elsíratom”, liánéin beszél szép érces hangján, a szülőföld szeretetéről, a “drága, fehérhajú édesanyához, a több, mint 400 éves Magyarországi Református Anyaszentegyházhoz” való ragaszkodásról is. Most, amikor elindultam “Nagyapám nyomában”, hogy néhány-hónapos amerikai tartózkodásom alatt egy melegszívű, harmad-generációs hollandus professzor jóvoltából — bővítsem teológiai tanulmányaimat, keresem nagyapám lábanyomát, amelyet régen clfújt az Eric-tó felől fújó, hideg északi szél, de keresem azokat a testvéri szíveket is, akikről nagyapáin
