Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 az életben és mi a templomban valami szépet, megnyugtatót akarunk hallani”? Egyszerű. Híveink nem akarnak találkozni az élő, a má-ban, az életünkben érdekelt Istennel. Aki le akar leplezni bennünket. Aki meg akarja mondani nekünk, hogy kár és szemét, amibe tízkörömmel kapaszkodunk. Aki békétlenséget, nyugtalanságot akar támasztani bennünk azért, hogy végülis két üres tenyerünket és még üresebb szívünket elébe tartsuk és fel kiáltsunk: “Kicsoda szabadíthat meg engem e halálnak testéből?!” Az ige köt és kötelez: kimondani a szót, ha nem is hallgatnak rá, ha érte vesszőfutás és megkövezés jár is. Az ige akkor ige, ha azt a Szentlélek sugallja és Jézusról szóló bizonyságtevés és az Isten hallgatja szívesen. Akarsz hallani “szép” szónoklatot, olyat, amitől a szived repes? Nesze: “Te egy rendes, jó ember vagy. Rendszeresen eljársz az istentiszteleti alkalmakra. A neved élen van az adakozók listáján. Megérdemled, hogy az Isten segítsen. És segít is, mert te nem loptál, nem öltél. Igaz, hogy megkívántad a szomszéd feleségét, Cadillac-jét, állását. Dehát Istenem! Emberek vagyunk, igaz? A lónak négy lába van, mégis megbotlik...” De minek folytassam? Inkább azt ajánlom, vedd elő a Bibliádat és keresd elő a Lukács evangéliumából a 18. részt és olvasd el a 11. verstől a 14.-ig. A farizeus és a publikánus története ez. Egy rendes ember és egy rossz ember története. Tudod, mi a történet csattanója? Az, hogy Isten nem tud mit kezdeni a “rendes” emberrel és bűnbocsánatot adott a bűnösnek mert sírt a bűnei miatt. Tiltakozz hát az ellen, hogy téged a papod az úgynevezett jóságod emlegetésével megrikasson, hogy arról meséljen hogy milyen jó és szép is volt az óhazában és hogy haj, az emberek, akik nem járnak templomba, egyre gonoszabbak lesznek! Eleidre gondolj, akiket bitükért földönfutókká tettek; a gályarabokra emlékezz, akik inkább vállalták a szabadságvesztést, mintsem azt prédikálják, amit a császári udvar és a pápa szívesen hallgatott volna. Az jusson eszedbe, ha templomba mégy, hogy annak régi szép magyar neve: Isten háza. És világjárásod alatt a saját bőrödön tanultad meg, hogy aki Rómába megy, annak római módra kell viselkednie. Ami a mi példánkban azt jelenti, hogy aki az Isten házába megy, annak magát a házigazda, az az Isten uraságára kell híznia, bizalommal és tisztelettel. Miután megegyeztünk abban, hogy igehirdetést nem szabad sőt bűn szállítani rendelésre, befejezésül mégis arra kérlek, hogy rendeld meg Istennél az igehirdetést! Mielőtt templomba mennél, imádkozz a lelkipásztorodért, hogy szólja és csak azt szólja, amit — “Te akarsz, Uram.” Az arany paizs védelmében Több egyháztörténész szerint egy-egy történeti kort legjobban az abban a korszakban elhangzott igehirdetésekből lehet megismerni. Ha valaki, évtizedekkel később, Nagy Lajos most megjelentetett prédikációs-kötetét fogja tanulmányozni, bizonyára megérti ennek a lezáróban lévő magyar református egyháztörténeti kornak legfontosabb kérdéseit és egész biztosan választ kap arra a kérdésre, hogy az ötvenes és hatvanas esztendők amerikai magyar református egyházi életének mik voltak a központi témái. Huszonnégy prédikációt tartalmaz ez a könyv, azt lehetne mondani mindegyikről, hogy az Amerikai Magyar Református Egyház elmúlt másfél évtizedének szinte valamennyi kiemelkedő állomásán Nagy Lajos hirdette az igét, illetve többekkel együtt ő is. Egy csodálatosan szeretni tudó szív vallomásai ezek a prédikációk, vallomás arról, hogy az ígehirdető milyen nagy szeretettel szereti az amerikai magyar református népet. Jó volt újból és újból elolvasni ezeket az igehirdetéseket, hiszen oly sokat egyházunk történetének oly fontos pillanataiban személyesen hallhattunk. Felmelegedett a szívünk éppenugy, mint annak idején akár a duquesnei, akár a mckeesporti, akár a trentoni templomban hallgattuk az ígehirdetőt és áldottuk Istent azért, hogy nekünk adta őt, hogy tanítója és pásztora, esperese majd püspöke lehessen az Amerikai Magyar Református Egyháznak. Négy előadás, egy imádság és három csodálatosan szép temetési beszéd gazdagítja ennek a drága ajándékként kapott könyvnek a tartalmát. A személyesen nem hallott prédikációk közül megrendítően szép a miskolci Kossuth-utcai templomban elhangzott igehirdetése. Egész biztosan a legkülönbek közé tartozik, amelyek arról a szószékről valaha is elhangzottak. Merjük remélni, hogy egy újabb kötetben az ígehirdető szülőfalujában mondott prédikációja is bennefoglaltatik majd, melyet abban a templomban mondott el, ahová már nem is vezet ösvény, s amely szinültig tele volt, amikor a falu amerikai püspök fia hazatért az övéinek a vigasztalás és bátorítás igéit hirdetni. Milyen vígasztalás azt tudni, hogy Nagy Lajos igehirdetése közkincse lesz az egész északamerikai magyar reformátusságnak, mint a Bethlen Otthon igazgatója felekezeti korlátokon felül minden egyháztest gyülekezeteiben bizonyságot téve az Ige világosságában arról a nagy szeretetről, amellyel Nagy Lajos szereti az ő amerikai magyar református népét. Magyarul olvasó, egyházukat szerető amerikai magyar református embereknek “kötelező olvasmány” ez a nagyszerű kötet. k. A.
