Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-11-01 / 11. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ “ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART!” Ünnepi istentiszteleten vagyunk. A szemekből hullanak a könnyek. Négy ország területére szétszóródott magyar reformátusok együtt éneklik és együtt sírják végig a szíveket átforrósító magyar Himnuszt. Huszonöt esztendő óta először szabadon — Amerikában. Testvérek imádkoznak együtt, akiket az Isten egy nemzet fiaivá teremtett és akiket emberek országhatárokkal választottak el egymástól. Akik megtanultak szerbül, románul, csehül és oroszul, de akiknek a szíve csak magyarul érez. A magyar református templomban találkoznak magyarokkal, akik rabszolgává váltak a megmaradt országban és akik épp úgy ott kellett hogy hagyják apáik földjét, mint az elszakított országrészek rabmagyarjai. Fájdalmas magyar tragédia, keserű magyar sors. Akroni egyházunk pontosan két esztendővel ezelőtt kezdte meg a magyar menekültek Amerikába hozatalának és munkába állításának programját. Az elmúlt 2 esztendő alatt 30 fiatal magyar került Akronba. A legtöbb nagyszerűen megállta a helyét és beleilleszkedett az akroni magyar társadalomba és az akroni magyar református életbe. Voltak, akikben csalódtunk, de ez a csalódás nem állíthatta meg a magyar segítés nagyszerű programját. Az akroni egyház felismerte a lehetőséget: a magyar egyházi élet megtartása azon múlik, hogy vannak-e fiatal magyarok. Az Űristen segítségünkre sietett és mi megtettük a magunk kötelességét. A munka terhe természetesen a gyülekezet lelkészére hárult, aki időt és fáradtságot nem kiméivé dolgozott azon, hogy a szükséges emberi körülményeket megteremtse az újonnan érkezett magyarok számára. Az akroni egyház sikerének a titka abban van, hogy türelemmel, szeretettel és odaadással foglalkoznak az újonnan érkezett magyar testvérekkel. “Nem várunk csodákra, hanem dolgozunk a csodákon” — szokta mondogatni a gyülekezet lelkésze. És a csodák valóra válnak. Istentől elfordított fiatalok megérzik a lelki élet szükségét és a gyülekezethez tartozás jelentőségét. Akiket a lelkészek gyűlöletére tanítottak megtanulják szeretni az őket atyai szeretettel vezető amerikai magyar református lelkipásztort. A mai fiatalok nem szavakat és nem lelki tanácsokat kérnek az egyháztól, hanem krisztusi értelemben vett segítséget. Ha megadjuk nékik ezt a segítséget, akkor elfogadják a tanácsokat, a lelki javakat, az Isten igéjének útmutatását is. Nekünk meg kell harcolnunk a magunk harcát a fiatal magyarok magyarnak és reformátusnak való megtartásáért. Néha vereséget szenvedünk, néha kigunyol bennünket az élet, néha beleharapnak a kenyeret adó kézbe, ennek ellenére segítenünk kell! És megbocsájtanunk! Hétszer! Hetvenhétszer! Hétszázhetvenhétszer! Mindig vannak, akik megpróbálnak okoskodással és önbölcsességgel kimenekülni a felebaráti szeretet törvénye alól. Mindig vannak, akik önmaguk tehetetlenségét vagy lustaságát akarják az “úgysem sikerül” jelszava mögé rejteni. Az ilyeneket megítéli az Isten! Azzal, hogy elveszi tőlük a jövendőt és megszünteti a lehetőséget! Azzal, hogy elfogy a rájuk bízott nyáj és kialszik a szeretetnek és testvérsegítésnek életet adó lángja a gyülekezetben. Aki bőven vet, bőven arat — mondja a Szentírás! Aki döngeti a bezárt ajtókat, annak hatalmas kapuk nyílhatnak meg az Úristen akaratából és az ő segítségével. Akinek van hite dolgozni a jövendőért, annak feltárul a jövendő! Évtizedekkel hosszabbíthatjuk meg az amerikai magyar református életet, ha kinyujjuk segítő kezünket a Magyarországról, Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről menekülő magyar testvéreink felé. Mindazt, amit teszünk nem hála várásáért tesszük, hanem azért mert hálát akarunk adni az Istennek a lehetőségekért. De azért az emberi hála sem marad el. Jönnek a levelek. Az erdélyi édesanya sorai: “Békesség Istentől! Kedves Tiszteletes Űr! Nagy hálával tartozom a jó Istennek, hogy gyermekem az Ön gondozására és irányítására bízta. Én tudom azt, hogy az életben semmi sem véletlen. Isten sokszor megpróbálja ezen a földön az övéit, de nem hagyja őket elveszni véglegesen. Gyermekem egy igazi lelkipásztor gondozására bízta, akinek sikerült benne felkelteni az Istenbe vetett hitet és a szülők iránt érzett szeretetet. Isten után mindezt Önnek köszönhetem.” Szegedről ír a testvér: “Édesanyám és én már egészen jól ismerjük Önt, segítő készségét, nemes cselekedeteit. A bátyám nagy szeretettel beszél Önről minden levelében. Olyan jó tudnunk, hogy él ott kint egy nagyszerű ember, aki mindenben segít, akihez minden kérdésben bizalommal fordulhat a mi szeretett családtagunk. Kedves Tiszteletes Űr ezúton köszönünk meg mindent Önnek! Nagyon szépen kérem segítse továbbra is a Bátyámat, hiszen az életben sokszor csak akkor tud az ember úrrá lenni a nehézségeken, ha valaki mellette áll bölcsességgel, tanáccsal, lelki támogatással.” Lehetne folytatni az idézeteket. A felvidéki szülők hála szavait, magyar református presbiterek köszönő leveleit és a krisztusi tanítást először megértő emberek köszönetét. Fények gyulnak magyar szívekben, hullik az áldás a világon szétszórt magyarok között! Épül a jövendő! Hazává válik a templom, templommá szentesül az otthon, családdá válik a gyülekezet! Az Isten igéje áttöri az országhatárokat, a vasfüggönyt, az emberi lelkeket! A történelem Ura új népet, új gyülekezetét gyűjt magának! És mindannyiunk ajkáról együttesen tör fel a nemzet múltját és jövőjét magában foglaló csodálatos imádság: “Isten áldd meg a magyart!” íródeák HIVŐ MAGYARSÁG Magyar és református embernek kettős parancsa van: magyarnak maradni és hivő emberré válni, hogy élete ne átkozott, hanem áldásos élet legyen a maga, családja, környezete és mindenki számára. Az első parancs: — nem sorrendben és nem értékben — magyarnak lenni. Magyarnak lenni, elsősorban azt jelenti, hogy tudomásul venni azt, hogy feladatunkat, mint magyaroknak idekint a nagy idegenségben kell végrehajtani. Jelenti azt a felelősséget, hogy őseink kultúráját, értékeit, életét, hitvallását meg kell őrizni, hordozni kell önmagunkban. Ma nagyon vigyázzatok a magyar szóra! Ma őrizzétek drága kincsünket, a nyelvet, tanítsátok meg gyermekeiteknek.
