Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-02-01 / 2-3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 11 mennek a hü pásztorok is, de fáj a szivünk, mert egy drága világ tiinik el velük örökre. Ezért, ha csendes vasárnapokon egymástól hucsuzunk, legyen tele a szív szeretettel, vélt sérelmeket felejtsünk el, nézzünk egymás szemébe megbocsájtással, áldással s véssük egymás arcát a lelkűnkbe, mert ki tudja, hogy legközelebb nem egy lezárt szemre, elnémult ajakra és a halál ölelésében idegenné vált arcra nézünk-e. De fáj ilyenkor, hogy nem mondtuk el neki, hogy mennyire szerettük, becsültük és milyen áldás volt élete számunkra. Legyen azért a vándor magyar élete a másik magyarban testvért látó és szerető élet, mert ebben a roppant világban csak a másik magyar ért meg, akinek ugyanaz a bánata és emléke, ami nekünk volt, aki úgy érez, mint mi érzünk. Amikor néhai Urbán József volt esperes elindult keletről Daytonba, hogy az élete hátralévő részét az Ur szőllőskertjében töltse el, ki gondolta, hogy kézszoritása utolsó hucsu volt. Amint távolodó alakját figyeltük, egyszerre nőni kezdett termete és fölénk nőtt. íme, az igazán felkent szolga a nyugalom évei helyett visszatér az Ur mezejére és szolgál, amig Isten ebből a szolgálatból haza nem hívja. Legyen édes vigasztalásunk koporsójánál az, hogy “Boldog az a szolga, akit az ő Ura, mikor hazajő, ily munkában talál.” (Mt. 24:46.) ☆ Az Isten megpróbáló szeretete ezt a finom cserépedényt a szenvedések tüzébe tette. Hű szolgáját még rettenetesen megpróbálta 2 hónapon át, vagy minket próbált inkább s döbbenetesen költögette bennünk az alvó szeretetet, hogy az idő rövid, egy drága szolgatársunk készül hazafelé, s még meg sem köszöntük neki, hogy mindig a békesség embere volt ebben a perlekedő, nyugtalan és tökéletlen világban. Rettenetesen zúzta ezt a drága edényt, s tegnapelőtt reggel a drága szelence széttört, és felszabadult az illat. Örömmel tölti meg ezt a hajlékot, vejének hajlékát, templomát. Megtölti a lelkünket, s édes illatától könnyes lesz a szemünk, s jut belőle Daytonba, a Monongahéla völgyébe, ott szálldos a világváros kálvinista hajlékaiban, ott van a fairfieldi magyar szép templom, lelkiházban és ott marad a kis végállomáson, a warrenvillei templomban, amely templom ifjúsága, boldogsága, kezdő amerikai életének a temploma volt. Befejezi abban a templomban, ahol kezdte, ahová nagy alázattal, könnyeinktől kisérve megérkezik, hogy belépjen és örökre egy márványoszloppá váljék Isten templomában és hirdesse, hogy erőtelen testtel, de égő bittel hegyeket lehet mozgatni s a világon a legnagyobb emberek az égő hitü emberek. Temetési beszédemnek ezt a címet adtam: Oszlop az Isten templomában. Alapigém azonnal kitárulkozik, mint napsugár csókjára a bimbó, ha arra gondolunk, hogyan született ez az ige. A régi Philadelphiában, ott a kisázsiai világban, az volt a szokás, hogy a pogány templomok papjainak egy hűséggel leszolgált életen át, haláluk után, tiszteletükre egy márványoszlopot állítottak be, amelyre nevüket és apjuk nevét Írták. Ebben a Philadelphiában gyakori volt a földrengés s a lakosság a városból kimenekült a szabadba, s sokszor félelemmel éltek a városban, nem tudva, hogy mikor kell futniuk. Philadelphia a császár iránti hűségből, vagy szolgalelküségből, háromszor változtatta nevét. Azoknak, akik ebben a városban megtartották Krisztus beszédét és nem tagadták meg az Ő nevét, azt Ígéri, hogy nem pogány templomokban, hanem az Isten templomában lesznek oszlopok, nem kell menekülniük, biztonságban, békességben élhetnek egy pogány világban. Krisztus felírja reájuk Isten nevét, azt, hogy ők Isten tulajdonai. ☆ Néhai Urbán József esperes uram szolgálatára sokat gondoltam. Nagyon szeretem azokat, akik előttem jártak, akiknek magvetését arattam. Mint gyarló utódja, teljes szívvel hirdetem, hogy naponként beleütközöm egy gyönyörű márványszoborba, amit Urbán József hűségből, roppant szorgalomból, végtelen alázatból és lobogó szeretetből épitett bele a mckeesporti templomba. Ott van ez New Yorkban és csak alázat és szeretet kell hozzá és a fehérmárvány ragyogásába belekáprázik a szem. Ott van Duquesneben, keressétek meg Fairfieldben és ott mosolyog Warrenvillen is addig, mig magyar imádság és ének szárnyal. Ott lett volna Daytonban is, ha van reá idő. 43 év alatt nemcsak azokba a templomokba épült lse oszloppal, ahol szolgált. Vegyétek számba ezt az életet és valljuk meg, hogy amerikai magyar református világunkba is beleépült. Érdekes ember volt. Az “Arte és Marte Dimicandum” idején ő megmarad hid-embernek, mindenki barátjának. A függetlenek közé azért kerül, mert úgy érzi, hogy a darabokba tört testvéri sziveket, a véres magyar osztrakonokat egybe lehet szerkeszteni. Kezébe kerül a magyar szó fegyvere, a hivatalos egyházi lapnak szerkesztője lesz. Mi tudjuk, hogy a szó lehet a legélesebb fegyver, s halálra sebezheti a sziveket. Nála a magyar szó megmaradt sebkötöző keszkenőnek, mérhetetlen távolságot áthidaló acélcsöveknek, igazságnak szeretettel való elmondójának. Szolgálata az össes pásztortüzek élesztőse, virrasztás a magyar lélek felett. Isten beleépítette templomába azért, mert egy életen át tudta, hogy az ő elhivatása a lelkipásztori szolgálatra nem magánügy volt. Végigjárta Magyar Amarikát és Írogatta fel Isten nevét az eklézsiákba, üdvösségre elhívott emberek lelkére, boldogan hirdette, bogy a régi szép magyar állampolgárságnál s a boldog amerikai állampolgárságnál is nagyobb boldogság az, ha valaki Isten tenyerén él és polgára az Isten városának, ahová egy ríj névvel mindannyiunknak el kell jutnia.
