Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-02-01 / 2-3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 kadnunk, amelyik Letört az egyházunkba. A megalkuvó keresztyén ember nyitva felejti az ajtót és sokszor megtörténik az a borzalom, amiről Dániel jósolt, amiről Máté is szól (24:15), hogy a pusztitó utálatosság ott áll a szent helyen. Igen, a világ hitetlensége, anyagiassága, modernsége betört az egyházakba. Ez a világ az egyházban hirdeti, hogy az Isten halott, ez a hitetlen világ az evangéliumot, Krisztust, Aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, akarja modernizálni, ahelyett, hogy az embert formálná Krisztus képére. Ott van a világ szertartásainkban, pogányságunkban, hitetlenségünkben, ott van úrvacsoránkon, temetéseinken, keresztelőnkön. Ott van ez a hitetlen világ, ami mindent gyarló esze szerint próbálna alakitani, próbálna mindent megérteni, ^nindent átformálni és elfelejti, hogy a hit világa ott kezdődik, ahol az ő tudása végetér. Olyan Istent akar ez a világ, akit megért, aki alkalmazkodik hozzá, akinek az ember Írja elő, hogy mit cselekedjék. Olyan egyház, vallás kell, amelyik szórakoztat, amely hiúságunkat legyezi, kíváncsiságunkat kielégíti, olyan kell, amelyet politikai célokra felhasználok, olyan egyház jó, amely az én érdekeimet szolgálja. A huszadik század második felének egyháza nyitva hagyta ajtaját a világ számára, hogy az elvilágiasodás nyugodtan végezze el munkáját. Én, aki lelkipásztorkodtam kommunista világban, tapasztalatok után mondom, hogy nagyobb veszedelem az, ha az elvilágiasodás, vagy mondjuk azt, hogy a világ vonul he az egyházba, mintha az egyház él a kommunizmusban, mert ott a névkeresztyének, a megalkuvók és a gyávák azonnal otthagyták s henntmaradtak a liivők, akik tudják, hogy az élet legnehezebb körülményei között is hűnek kell maradni Krisztushoz és Róla bizonyságot kell tenni életünkkel, szolgálatunkkal, szeretetünkkel és lemondó alázatunkkal egy ellenséges világ közepette is. AZ EGYHÁZON KÍVÜLIEK Hogy a világ alapos rombolást végzett és végez az egyházban, bizonyítja az, hogy az újságok szerint az elmúlt 25 év alatt Amerikában soha olyan magas nem volt az egyházon kívüliek száma, mint most. A 200 millióból 125 millió tartozik névleg egyházakhoz, majdnem minden felekezet veszített tagokat s az egyházak bevétele jóval alacsonyabb, mint az előző években. 12 nagyobb felekezet jelenti, hogy a vasárnapi iskolások, ifjúságuk száma is csökkent. A dán, a svéd és az angliai szokások kezdenek terjedni, hogy az egyháztagok a születés, házasság és halál alkalmával vannak az egyházakkal kapcsolatban. A világ bevonult a szószékekre, az evangélium helyett érdekesebbnél érdekesebb előadásokkal akarják szórakoztatni vagy botránkoztatni a hallgatóságot. A világ ott van az egyházakban s óh mily kevésszer látszik meg, hogy a világban ott van az egyház, az evangélium drága üzenetének szolgálatával. Az egyházba bevonuló világ nem lesz átitatva az egyháztól, hanem az egyház elvilágiasodik, és olyan lesz, mint a só, mely elveszti izét, a fény, melyet véka alatt tettek, kovász, mely elromlott, és a hegyen épült város, ami elrejtőzött. Általában beszéltünk az egyházról. Minket az Amerikai Magyar Reforbátus Egyház érdekel. Sokan azt hiszik, hogy bölcs előrelátásuk, balsorsuk, vagy jósorsuk, szerencséjük, nyomorúságuk, hozta ide erre a földre. Mi valljuk, hogy a sorsokat intéző Isten úgy látta jónak és úgy rendelte, hogy ide Amerikába vagy Kanadába kerüljünk. Milyen máskép érzem magam ezen a földön, ha tudom azt, hogy Isten akaratából vagyok itt. Amerikai magyar református népünk itt él Amerikában. Amerika sorsa, jószerencséje, tragédiája a miénk is. Ez a drága föld gyermekeivé fogadott, minékünk ez az ország hazánk. A honvágyak már elültek a szivekben, az idősebb nemzedék szivében régen, az újabban jöttek is csak már álmaikban járnak haza. Az eszünk lesz előbb hűtelen s azután a szivünk. Sokszor álmodjuk, hogy hazaköltöztünk s vissza szeretnénk jönni, de nem tudunk. Ekkor csodálkozunk el azon a másik emberen, aki bennünk az öntudat mélyén él, akivel őszintén még nem beszéltünk. A két hazát szerető magyar ez, aki igazolja azt az édes lehetetlenséget, hogy egyszerre lehet szeretni kettőt. Egyházunk már amerikai egyház, a honvágy egyháza, a Kébár folyó menti egyház átváltozott az otthonra talált egyházzá. Egyházunk nagy többsége már itt született, aki udvariasan eltűri, hogy az öreg magyar néha-néha összehasonlitgat, vagy egyszerűen nem érti, hogyan lehet mást is szeretni, mint ezt az áldott földet. Jánus arca van egyházunknak, az öreg csoport még hazafelé fordul s mindent meg akar menteni, amit hazulról hozott. Zsoltára, úrvacsorája, imádsága, ünnepe a régi. Olyan, mint amit ő otthagyott a dombok aljában levő kis falujában. Erősen konzervatív, minden újítástól félő. Csak az a jó, ami az atyáké volt. 80 éve áll, mint a cövek, lelki vára előtt s bizony az ő templomába nem megy he a világ. Felőle foroghat a világ keserű levében, őt is paskolhatja a vihar, de amikor beül lelki hajlékába, s ősi zsoltárok szárnyán inkább a felséges Isten elé, mint a szerető mennyei édes Atya elé száll a lelke, szivébe béke költözik. Hagyományuk, hamisítatlan kálvinista hitük, egyházért áldozatot hozó szeretetük irók arany tollára valók. A magyar református történelemnek a legnagyobb alkotói, legbőkezűbb adakozói, akik semmiből 4 évtized alatt 120 templomot építettek. De fáj a szivünk, hogy sürü rajokban szállnak hazafelé. Magyar szivü pásztornak legfájdalmasabb szolgálata, hogy olyan gyakran kell elmondani utolsó imádságukat s magyar imádságok szelíd szirmaival telehinteni elfáradt szivüket. ARCCAL A JÖVŐ FELÉ A másik orcája a népünknek a jövő felé néz. Egyeseknek inkább teher a hagyomány, a régi szokás,
