Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4-5. szám
X MAGYAR EGYHÁZ 7 <£/^trang gonclolataiból “A magyar ember. .. restaurál mindig: egy elvet égig emel, három esztendő múlva elcsapja, mint olim a vicispányt. így van jelenleg az úgynevezett népies költészettel. A helyen, hogy azt mondaná: Péter vagy Pál rosszul ir, ezt tűzi zászlójára: le a népiessel! . . .” (Tompa Mihálynak. Nagykörös, 1853, junius 28.) “Gondoltad volna-e, hogy tőlem mint szerkesztőtől kapsz valaha sürgető levelet? lm, úgy van. Kérlek, irj valamit, akármit, prózát, verset, novellát. írj aestheicai vezércikket, akármiről, hisz annyi a tárgy, annyi a hiány, annyi a félszegség . . . írnotok kell, barátim, az ügy kívánja, én kívánom, sürgetem, parancsolom.” (Gyulai Pálnak. Nagykőrös, 1860, augusztus 10.) “Petőfi nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ legjelentékenyebb költői közé tartozik. Az uj iskola emberei megrótták pongyolaságát, s néhol még aljasságot is vetének szemére. Ami az elsőt illeti: igaz, hogy Petőfi nem törődött kicsinységekkel, és sehol a tartalmat a formának fel nem áldozta, de épen ezáltal megóvta líráját az egyhangúságtól, mert szigorú mérték helyett magyar ritmust hozott költeményeibe, mely által azok alkalmasabbak lőnek magyar dallam szerint énekeltetni. Az aljasságot illetőleg: Petőfinél az eszme sohasem aljas, ha egy-két kifejezése a szokottnál erősebb is, azokat ott használja, hol általuk a jellemzés teljesebb lesz.” (A magyar irodalom története) “Óhajtásom az, hogy e lap irányadóvá s mintegy irodalmi központtá nője ki magát. Nem a lap anyagi — hanem az irodalom szellemi javáért óhajtom ezt.” (Előrajz a Szépirodalmi Figyelő megindításakor) “Az Ember Tragédiája úgy conceptióben, mint compositióban igen jeles mü. Csak itt-ott a verselésben meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lyrai részek nem eléggé zengők ... Ha óhajtásom a Kegyed akaratjával találkoznék, akkor sorról sorra kijelölném a helyeket, hol — semmi esetre sem lényeges — változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetében magam tennék rajta egykét tollvonást. ..” (Madách Imrének. Pest, 1861, szeptember 12.) “Egy kézirat van nálam: Az Ember Tragédiája. Faustféle drámai compositio, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat. Kár, hogy verselni nem tud jól, nyelve sem ment hibáktól. De talán még ezen segíthetni: a mü igen figyelemre méltó... Mily jól esik ez örökös majmolás után egy kevés eredeti hang!” (Tompa Mihálynak, Pest. 1861, augusztus 23.) “Én Aristophanes összes fönnmaradt tizenegy darabját még 1871-1874-ben lefordítottam . . . Hanem e fordítással egyelőre semmi irodalmi célom nem volt, csupán beteges állapotomban szórakozást s mintegy szellemi gymnastikát kerestem benne.” (Levele a Magyar Tudományos Akadémia I. osztályának, Pest, 1878. november 23.) NŐK MIND NAGYOBB SZEREPET töltenek be Németországban az evangélikus egyházban, (EKID) 513 azoknak a száma, akik lelkészként munkálkodnak, 327 van más protestáns egyházakban, 4 van a református egyházban is. (RNS) Mohácsy Endre: LJivoli L<JSrecíé/icb Tiroli éveimből igy világol fel nékem az egész ausztriai szolgálat-kezdemény lelkisége: Füstölgő romok közül és füstölgő romok közé jöttek volt az elődök, a Lélek magyar szolgái, Ausztriába, Németországba: városok, otthonok, életek és lélekerők romjai közé . . . Nem tudták ők azt, hogy Isten melyik népét mondta akkor “nem-én-népemnek”, s mely pásztorait “nem-énpásztoraimnak”. Beszédjüket nem értették az idegenek, és nem értették a keserűség-kétség nyelvét szóló véreik sem ... A “miért-is?”, “miért-is?” szüntelensége tépte-szaggaatta a lelkeket, hogy a “kegyelmezek, kinek kegyelmezek” csak annál hatalmasabb, mélyebb megütközés legyen: a világrombolás, a lélekrombolás erőivel... A nagy meghasonlások, a kétségekbe hullások gyötrőn hosszú esztendői voltak ezek... És kiragadta otthoni templomaikból magyar szolgáit az Ur, parókiák csöndjéből, orgonabugásos, méltóságos ünnepiségekből, szép bár Sony teritős Urasztalától el. Megfosztotta őket a hivatalosság minden díszeitől, minden tiszteltetéseiktől. Odavetette őket a gúnynak, közönynek, megvettetésnek, megvádolhatóságoknak, a kérkedő hitetlenkedések mardosásainak. Barakodu lett a lakásuk, meg istálló, fáskamara vagy betonpadlós mosókonyha . . . Megaláztatta őket magyarságukban, emberségükben, hitvallásosságukban. És az Ur szolgái járták az idegen ország minden idegenségét: gyalogszerrel hegyetmászva, vonatlépcsökre kapaszkodva, zónahatárokon átlopakodva .. . Lemeztelenítette őket az Ur: teljes erőtlenségre, a befolyástalanságéra, a semmibevételére, a dobott-kenyéren-élés kenyértelenségére, a szektásnak, garabonciásnák-minősültség erőtlenségeire ... Igéjét szólaltatta hát magyar szolgáival: a “kettenhármanoknak”; tolongós-tülekedős tábor-tömegek között; félórás használatra, legyintőn átengedett kongó, hideg, rideg, idegen templomokban; idegen parókiák pincehelyiségeiben; “egyszeri-alkalomra” megnyílt kápolnákban; vallásórákra kénytelen-kelletlen “elengedett” gyermekeknek; ravatalozó csarnokokban, hol a feltámadás prédikátora hátában a temetöbe-sétálók bámészkodása ásitozott. “Plántáltatta” őket a romok között, megkeményedett szivek kopárságába, s adta a “növekedést” ott, ahol a növekedésre “nem lehetett számítani” és nem adta a növekedést ott, ahol pedig “számítani lehetett a növekedésre” ... Milyen mindegy lett az, hogy szép szó vagy kevésbbé szép szó szólta-e az igét, hogy volt-e a szólónak “meghatalmazása”, “megbizásd’, “papírja”, “igazoltsága” valaminő világi vagy nem-világi hatalmasságoktól; hogy hol “ismerik el”, hol “nem ismerik el” vagy “sehol nem ismerik el” a szolgák szolgálatát; hogy “képviselnek-e” valakit, vagy senkit nem képviselnek. Sőt az is mindegyesen mindegy volt, hogy szabad-e nekik segiteni-akarni vagy nem-szabad nekik segíteni még akarni sem . .. ! Mert az Ige szólt: ha rekedt torokból is, ha beteg szívből is, ha sok-sokféle testi-lelki fogyatkozások terhénellensulyán túl is ... De szólt... ! És voltak, akiket hamar Magához szólított Ő úgy is, mint a mély-magyar kálvinistaságdban is égő Nagy Sándort; a tüzes-gyors szivü Soós Gézát; a magányos-elzártságban emésztődő Janka Gézát... És vannak-élnek, akiket innét más világtájak felé szólított el az Ur, hogy egykori együtt-szenvedésekből szép sikerek magasságaiban is az ő dicsőségét hirdessék; vagy testi betegségben, vagy kivetettségükben, mély keserűségeikben is, vagy elnémitottságukban is: gondolatban, érzületben, magányos imádságban is Néki szolgáljanak ...
