Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ o J^aLó lemér Létverse MAGYAR SZAVAK, SZÁLLJATOK Jegyezgetem még fent maradt magyar szavak nyomát itt, Amerika földjén: mint távirász, ki vonal s ponttömeg jel-légióját parancsolja messzi hadjáratra, az elemésztő távol legyőzésére: im, most megteremtlek, formába öntlek, s ti, repüljetek! És jelentsétek létünk, sőt múlt létét egy ideszakadt népnek, mely hü aggyal s szívvel őrizte a fűz susogását, a falvak gondját és a város zsongó, mélyről magasba lendítő parancsát ajakán, amint anyjától tanulta. így mondják itt még, száz évek után is, ismétlik, zengik, újra, újra, újra, a magyar szót, mely úgy él óceánok partjai között szétterülve s szórva, mint messze földről hullott mag virága. Mondhatnád azt is: szegény, milyen árva... De mondd inkább, mert igy van, hogy csoda, hogy van még, él, és zeng, és szerte árad, ha uj formákban, hangszinben, de mégis él! Hirdeti az elhagyott hazádat és ezt az újat, mely már fiad földje . . . Magyar szavak, szálljatok messze, messze, kezem alól ki, ki a világűrbe. EGYETEMES, TÖMÖR KALENDÄRIOM Január, Február, Március, Április. Kezd a fü nőni már, a gyermek járni is. Május és Junius, Julius, Augusztus; itt az uj kenyér, hús, van hozzá jó gusztus. Szeptember, Október, November, December; fáradt földnek hó kell, éhes simák ember. Mohácsy Endre: TIROLI TÖREDÉKEK Rabot látogattam az innsbrucki fogházban. A folyosón volt szabad vele beszélgetésre összeülni, kicsi asztalhoz, persze fegyöri figyelés alatt, jó hangosan. Hamutartót látva, rabunk valószínű cigaretta éhségére gondolva, halk, afféle reményvesztett kérdést sóhajtottam porkolábunknak, mintha én szeretnék rágyújtani. “Szigorun tilos” dörgött spontán válasza, s ugyanolyan keménységgel előttünk elléptetve állt tovább. De hirtelen váratlan sarkonf or dúlva súgja fülembe: “No, azért csak gyújtson rá!” Én meg nyomban kérdő tekintettel mutattam foglyomra. De megint kőkemény: “Nem!” volt a válasz. Pár lépés után azonban megint fülemre hajlik: “Azért pár cigarettát adhat neki...!” Az egyik volt a szolgálati-officiális hangja, a másik meg az inofficiális embersége . . . Ez utóbbi hangulatban felolvadva búcsúztam tőle is. De mig ö hatalmas kulcskarikáján a vasajtóbavalót kereste, én meg az ő mellén díszelgő két világháborús érdemszalagsort fedeztem fel, egyszerre csak azt kérdezte: Igaz-e, hogy azt a bizonyos szép, jó, békés monarchiát, a közöst, a magyarok bontották-osztották szét, mert ő ezt igy olvasgatja mái Írásokban. Halk kérdésekkel feleltem: “Ugyan-vajjón ki osztotta az országokat is, meg a békét is, meg a börtönt is? Akkor is . . . ?” Ő sem szólt többet erről. Csak kezét nyújtotta, és élénkülve mondta: most messzire kiviszik munkára a rabokat, de én csak telefonáljak, mikor gondolom, s ő mindég behozatja nekem a fiút, nem kell odamesszire kimennem . . . * Fiatal ausztriai németszolgálatos vikárius kisért el egyszer a hegyi láncvasuti megállóhoz. Én éppen akkor, azaz akkor is Bayreuthba szerettem volna eljutni igazi Wagner előadásra, s távolságok-árak felől kérdezgettem, s reméltem erősen végre akadtam valakire, akivel egy kicsit elwagnerezhetem. De nem hagyta ám! Ő a magyarokra kerítette a szót. Mit tehettem mást, mint jóledzett megadással vártam ezúttal is: paprika-temperamentesen, örök-rebellisen, csárdásosan-tüzrőlpattantságos, betyárosan csikós-gulyás pusztaiságnak, különféle barbárságainkkal elegyes feudális urhatnámságaink udvarias körülírásait . . . De nem .. ! Mert ő bizony kemény rendületlenséggel szó szerint ezt mondta: “Azt meg kell adni, hogy a magyarok pedig összetartanak!” Hirtelen a hegymászó vasútra néztem nem zuhan-e rögvest a hegyrengető szótul. . . De aztán felötlött bennem egyik derék sváb, régi barakszomszédom szava, meg az öreg Erg bácsié ranshofeni zsákhordó csoportunkban; meg a többi osztrák, német, ukrán beszélgető társaké, akik mind szilárdan szólták volt azt, hogy: “A magyarok pedig összetartanak ... Nem úgy, mint mi!” Se akkor, se most mukkanni sem mertem. * Innsbrucki szép evangélikus imateremben kezdtem predikálásba, kevésbbé hangulatba-illeszkedős küllemségben: bírván ugyan fekete zakkó-kabáttal, de annál ellentétfokozóbb világos-szürke nadrággal, s bár ennek szürkeségét a nagy-bibliaolvasásra-szánt magos pult mögé rejtegettem, dehát szegény: mégiscsak álandóan kikandikálván igen világiasan “kívánatos” téma lön. Kálvinista magyar prédikátornak Tirolban való munkálkodása abban az időben amugysem örvendhetvén tulságos-nagy köznépszerüségnek, valósággal “kínálkozhattam” a szegényszagu szektásmivolt minősítésre, nem is szólva persze híveink népszerün-küllemes theologizálgatásairól a “mégis . .. azért, egy . . . pap!”-tól kezdve egészen az: “Ugyan, miért-nemadnak-ennek-egy-fekete-nadrágot”-ig. Senki sem tudhatta azt, hogy szegény, derék felsőausztriai jugoszláv barakszabómester ötszöri próbával adta bele minden tudományát ünneplős nadrágom megfábrikálásába. Nem is szólva családom örömös napjairól, amelyek lázai óránként is megújultak az efféle szólásokban: “Ma fölveheted . . . vasárnap van . . !” “Vigyázz, és ne üldögélj benne annyit. . !” Nem is merészeltem tehát nekik elmesélni: miről beszélnek általában . . . , csak elbusongtam a minden értékek átértékelésének meg a viszonylagosságok tanának “igazán”, meg a sok vigasztalás szólamon: “Nem kell azzal törődni,” “Hiszen túl vagyunk már az ilyesmin,” “Kinek mi köze hozzá. . !” Mintha bizony nem azzal törődnénk a legtöbbet, amihez “semmi közünk nincsen”, csak, amihez lenne, avval nem .. ! I
