Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)

1967-02-01 / 2. szám

HAJOLJUNK MEG Zsolt. 95:1—11. Az uj bibliafordítás szerint ez a zsoltár Isten dicséretére való buzdítás. Az istentiszteletre összesereglett gyüle­kezet énekelte a Sión hegyére való felvonulás alkalmával. Az Isten helyes tiszteletére készítették elő általa ma­gukat az egybegyűltek. Még Augusti­nus korában is ez volt az istentiszte­letek bevezető éneke. Hasznos lenne ennek a szokásnak a felújítása. Ha mi, hívők, nem csak egy kis “kikap­csolódásra”, hanem Isten előtt való teljes meghódolásra mennénk az Ur hajlékába, gazdagabb lenne az ott töltött idő áldása. 1. A zsoltár mindenekelőtt arra fi­gyelmeztet, hogy örvendezni kell az Istennel való találkozásnak. Azt mond­ja: jöjjetek el, örvendezzünk az Ur­nák. Mi tudjuk, hogy Isten nem a szent sátorban, és nem a szentek szent­jében tartózkodik, hiszen kijelentetett, hogy az Ur kézzel csinált templomok­ban nem lakik. De hiszünk abban, hogy Isten a ő Szentlelke által a gyü­lekezet közösségében jelen van: ő szól a kérdezett Ige szavain át, tőle jön a hit világossága, ő ad bünbocsánatot, ő erősít meg Szentlelke által, ő ger­jeszti jel reménységünket. Mi hisszük, hogy amiként az Atyák idejében le­szálló az Ur a Sinai hegyre, és fel­hívd az Ur Mózest a hegy tetejére, úgy van jelen most is ott, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevé­ben. Mi hisszük, hogy amiként az idők teljességében eljőve Jézus a ga­­lileai Názáretből, és sok jelt és csodát tett, úgy van velünk a világ végezeté­ig, hogy tanítson és vezéreljen. Mi hisszük, hogy amiként pünkösd ünne­pén mint egy sebesen zugó szélnek zendülése, megjelent a Szentlélek, és eltelő az egész házat, melyben a ta­nítványok együtt valónak, úgy mun­kálkodik ma is a Lélek az Anyaszent­­egyházban: ő buzdít a hitre, ö bátorít bizonyságtételre, ö ösztönöz szolgálat­ra, ö szaporítja ma is a gyülekezetét az idvezülőkkel. Mi hiszünk a teljes Szentháromság jelenlétében. Ezért mondjuk néktek is: örvendezzetek az erős Istennek! Énekeljetek dicsérete­ket, szép énekeket az Isten nevének. 2. A zsoltár szerint akkor tud a gyülekezet Isten jelenlétének teljes szívvel örvendezni, ha Isten tetteire te­kint. Az élő Istenről legmeggyőzőbben saját tettei beszélnek. Számba kell te­hát vennünk mindent, ami tőle szár­mazik: megszentelt otthonunkat, meg­áldott kenyerünket, megőrzött épségün­ket, növekvő hitünket, megszentelődő gyülekezetünket. Ha ránézünk megvál­tó szerelmére, mely minket oltalmaz, bölcs tanácsaira, melyekkel vezérel, üdvözítő szándékára, mely élő hitet ad, akkor meglátjuk, hogy ö a mi Is­tenünk, aki minket szeret, aki Fia által bűneinkből megváltott, aki Szent­leikével naponként megszentel; mi pe­dig az ő juhai vagyunk, az ő számára teremtettünk, az ö legelőjén táplálko­zunk, neki szolgálunk és az ő kebelén találunk békességet. Mindezeket na­ponként számbavéve tudjuk teljes hit­tel átadni neki szivünket, hálaadásun­kat, szolgáló szeretetünket. Ennek az átadásnak az eszköze az istentisztelet. Azért is szól itt igy a parancs: jöjjetek, hajoljunk meg, bo­ruljunk le, essünk térdre az Ur előtt, a mi alkotónk előtt. Az exegéták azt mondják, hogy ebben a parancsban az Isten imádására készülő ember három mozdulatát írja elő a zsoltár. Mi úgy tartjuk, hogy az Isten előtt való tel­jes meghódolás három tényezőjéről van itt szó. Mindhárom cselekmény, a meghajlás is, a lebomlás is, a térdre­­hullás is hűségnyilatkozat. Mi Isten előtt leborulva, akarata előtt megha­jolva, szentsége előtt térdrehullva vall­juk, hogy ö a mi életünk királya, aki “élő és mindeneknek életet adó, min­deneket megtartó és mindenható” (II. Helv. Hitv.), akit szolgálni tartozunk teljes hittel és feltétlen engedelmesség­gel. Mi ezt nem a rabszolga meghu­­nyászkodásával cselekedjük, hanem az Atyát tisztelő gyermek örömével, az orvosát tisztelő beteg hálájával, a mesterét tisztelő tanítvány hűségével. Mi azért borulunk le Isten előtt, mert tőle kaptunk és az ő dicsőségére aka­runk felhasználni mindent. Akkor lesz teljes ez az Isten előtt való lebomlás, ha átnemesül Istenre való hallgatássá. Legyünk készek az Ur tanácsát elfo­gadni, az Ur útjait engedelmesen jár­ni, az Ur megbízásait végrehajtani. MAGYAR EGYHÁZ Az az igazi istentisztelet, amelynek a gyümölcse lelki megújulás és hűsége­sen munkálkodó élet. Ilyen meghódo­lást vár tőlünk Isten. Sinka József (Az erdélyi magyar reformátusok Kolozsvárott megjelenő “Református Szemle” cimü havi folyóiratából.) Böjti Imádság Hozzád fordulok ismét, mennyei édes Atyám, hogy kegyelmedből fel­üdülést nyerjek lelkemnek. Bünbá­­natra és a Krisztus szenvedései fe­letti komoly elmélkedésekre rendel­tettek e napok. Fáj az én szivem is, ha látom, hogy mennyire eltávoz­tunk utaid követésétől és mily ke­véssé nézzük parancsolataidat. Kegyelmed karjaiba hajtom feje­met, s jóvoltodnak kifogyhatatlan erejében bízva, kérlek: add érte­nünk felséges hatalmadat, mi ke­gyes Urunk, óh irgalmas Isten. Lát­tasd meg dolgaidat rajtam és ke­gyelmedből taníts engem magad fe­lől igaz tudományra, hogy belátván életemnek rövid voltát, Rád bízzam egészen magamat s kezeim munkáit igazgatásodba ajánljam. Bevallom néked, óh Atyám, hogy nem tudok helyesen élni az általad adott javakkal, nem vagyok hü sá­fára ama talentumoknak, melyeket gondjaimra bíztál. Nagy javakat bíz­tál reám is, melyekről számot kell adnom előtted. Óh légy velem, hogy ezeket okosan gyümölcsöztetvén, meghallgassam majd üdvösségemről biztositó szavaidat: “Jól vagyon, jó és hü szolgám, kevesen voltál hü, sokra bizlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe.” Ámen. (Csiky Lajos: Hit, remény és szere­tet könyve. Budapest, 1907.) Az amerikai presbiteriánus és református egyházak vezetői, akik a Kongresszus megnyitása alkalmával Washingtonban tartott urvacsorai és könyörgő istentiszteleten szolgáltak. Közöttük van Nagy Lajos püspök.

Next

/
Oldalképek
Tartalom