Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Zászlós-Zsóka Jolán: SIMON Simon, a cirénei, a mezőn dolgozott. Már reggel, amikor felébredt, valami különös nyugtalanság szállta meg és mikor otthonról elindult, hogy a mezőre menjen, határozottan érezte, hogy ma történni fog vele valami, ez a nap nem olyan lesz számára mint a többi. A kora tavaszi reggel hűvös volt, az égen futó felhőket kergetett a szél. A levegőben a várakozás nehéz csendje ült és az ő lelkét is a várakozásnak ez a feszültsége nyugtalanította. Simon szorgalmas ember volt és most haragudott önmagára, hogy munka közben meg-meg áll, elgondolkozik, mint aki közeledni érez valamit, ami elkerülhetetlen és nyugtalanító. Amint a futó felhők után bámult, eszébe jutott, hogy péntek van, a készület napja és jó lenne sietni a munkával, hogy időben hazamehessen, mert ma otthon is sok teendője volna. De az idő múlt és a munka csak nem haladt előbbre. Elhatározta tehát, hogy nem erőlteti tovább a dolgot, inkább hazamegy, hogy a szombati előkészületeket elvégezze. A helytartóság elé érve nagy tömeget látott az utcán ácsorogni, akik izgatottan tárgyaltak valamit. Előttük az utón hosszú menet vonult, férfiak, siránkozó asszonyok, akik előtt egy fehér ruhás ember botladozott, fején tövis koszorúval, nehéz tölgyfakereszt alatt görnyedezve. A töviskoszoru alól vér harmatozott a keresztet hordozó ember arcára, mely izzadtsággal keveredve nagy cseppekben hullt le az ut porába. Simont a kíváncsiság közelebb vitte a keresztet hordozó emberhez, aki most megállt és igy szólt a körülötte siránkozó asszonyokhoz: “Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt.” Simon megdöbbent. Ki ez az ember, aki a kereszt súlya alatt is, töviskoszoruval vérző homlokán, másokkal törődik, nem a saját szenvedésével és közelgő halálával? Amint ott látta menni vérző homlokával, vállán a nehéz kereszttel, valami mélységes emberi érzés ébredt a lelkében, aminek nem tudott volna nevet adni. Nem volt ez kimondottan szánalom, embertársi szeretet sem, de éppen úgy lehetett mind a kettő együtt, megtoldva egy harmadikkal, a segíteni akarás nemes érzésével. Lelkében mindez nem formálódott határozott érzéssé és semmiképen nem tudta volna szavakba foglalni, mégis mikor az egyik poroszló ráparancsolt, hogy segítsen vinni a keresztet, tiltakozás nélkül emelte vállára annak másik végét. Jézus ekkor megfordrult és ránézett. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, aztán mentek tovább. Elől az Ur, mögötte Simon, aki akkor még nem tudta, hogy az Ur nyomdokain haladva, uj utak nyíltak meg előtte, melyek messze eltérnek majd eddigi életétől. Csak azt érezte, hogy Jézus tekintetére különös érzések és különös gondolatok rohanják meg. Hogy valami beteljesedett. Valami, amire várt, ami nyugtalanította, amiről nem tudott, de ami már régen el lett határozva felőle egy előtte ismeretlen, magasabbrendü Hatalom által. Nem tudta, hogy ami most történik, nem a véletlen szeszélye, hanem egy, az Idők méhében régen megfogant elhatározás beteljesülése, melyről évezredek múlva is Írni és beszélni fognak. Szivében újra érezte Jézus tekintetének melegét, amitől a lelkében élő kinzó nyugtalanság helyét egyszerre mélységes nyugalom váltotta fel. Egyszerű, gyarló emberi esze nem tudta felfogni a történtek súlyát, csak azt érezte, hogy valami rendkívüli történik vele az által, hogy segít az előtte haladónak terhén könnyíteni. Elgondolkozva bandukolt Jézus nyomában, egyre annak fájdalmakban is szelíd arcát, jóságot sugárzó szemét látva maga előtt. Eddig, bár tiltakozás nélkül, de mégis csak a poroszló parancsára segített vinni a keresztet, most Jézus jóságot sugárzó arcára gondolva, tudatosan akart könnyíteni terhén. Lépett egyet előre, hogy többet vegyen vállára a kereszt terheből. Aztán még egyet és még egyet. De minél több terhet vett magára, annál könnyebbnek érezte azt. Közeledtek a Golgotához. Simon lehajtott fejjel lépkedett az ut porában és arra gondolt, hogy amint felérnek és megszabadul attól a kötelezettségtől, melybe kíváncsisága sodorta, szó nélkül eltűnik a tömegben. Itt hagyja ezt az embert, akihez neki semmi köze nincs, s akiért ő külömben is eleget tett azáltal, hogy segített vinni a keresztjét. Ebben a pillanatban a töviskoszoru alól egy kövér vércsepp buggyant elő és Jézus haján végig gördülve Simon kezére hullt, megülve rajta, mint egy égő piros virág. A meleg érintésre felemelte fejét és egy pillanatig meglepetten nézte a remegő vércseppet, majd ruhájához dörzsölte kezét, hogy letörölje. De a vér továbbra is ott maradt a kezén, csak most már nem virághoz hasonlított, hanem a dörzsölés által a kereszt alakját öltötte fel. Simon ezt nem vette mindjárt észre, nem is nagyon törődött vele, mert közben felértek a helyhez, ahol az Ítéletet végrehajtják. A sziklás hegyen katonák, poroszlók és mindenféle bámészkodó népség között két megkötözött kezű elitéit állt, mindegyik mellett a földön elfektetve a kereszt, amelyre majd rá fogják szegezni őket. Mikor felértek, az egyik poroszló ráparancsolt Simonra, hogy Jézus keresztjét fektesse el középen, a másik kettő között. Simon szerepe ezzel véget ért, tovább senki sem törődött vele, mégsem ment haza, mintahogy útközben elgondolta. A bámészkodók közé vegyülve leült egy sziklára pihenni. Hallgatta az emberek beszédét és azon csodálkozott, hogy bár három elitéit van, akiket ma keresztre feszítenek, mégis mindenki csak Jézusról beszél, akit sokan prófétának tartanak, mások meg szédelgőnek mondják. Beszéltek a csodákról, melyeknek tanúi voltak és volt olyan, aki hallotta mikor azt mondta: “Harmadnapra feltámadok.” Egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta az emberek beszédét, majd újra érezte magán Jézus tekintetének melegét és a különös érzéseket, melyek erre a tekintetre végigrezegtek lelkén. A kezére nézett, melyen még ott piroslott a pici keresztalaku folt, Jézus hulló vérének csepp je. Ebben a pillanatban az ég hirtelen elsötétedett, a szikla, melyen ült, megmozdult alatta. Simon felugrott a szikláról, a kereszten függő Jézusra nézett és látta, hogy mond valamit, de a rémülten futkosó emberek lármája miatt nem értette a szavakat. Aztán látta, hogy Jézus lehajtja fejét s ugyanabban a pillanatban a föld újra megrendült. Simon első érzése a rémület volt, de ugyanakkor lelkében megszületett a hit első kis szikrája. Eszébe jutott amit az emberektől hallott Jézus jövendöléséről: “Harmadnapra feltámadok.” Elhatározta: megnézi hova temetik Jézus testét és szombat elmúltával visszajön és virrasztani fog, hogy lássa, mi történik. Mikor szombat este visszament, látta, hogy Jézus sírját katonák őrzik. Leült távolabb a sírral szemben és figyelte a sir bejáratát, melyet óriási sziklatömb zárt el. Gondolatban újra végigélte a keresztuton történteket, egyre előtte lebegett Jézus arca, a töviskoszoru alól harmatozó vér, melynek egy csepp je most is a kezén piroslott. Újra látta Jézust a kereszten . . . hallotta, amint Jeruzsálem asszonyaihoz beszél ... és lassan álomba szenderült . . . Az alvó arcára hűvös párát szitált a hajnal. Álmában
