Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-03-01 / 3. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ ÍRÁS és élet . . . A Messiás kijelenti magát “Áldott a Király, ki jő az Urnák nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” (Lukács ev. 19:38.) Derült tavaszi nap. Az ősi várost övező kőfal aranyosan sárgállik. Az Egyiptomból való szabadulás, a páskha bárány nagy nemzeti ünnepére özönlő rengeteg nép zaja zsong a levegőben. Bethánia felől egy csoport közeledik. Elöl egyszerű öltözetű, tiszta arcú ifjak, s utánuk kisszürke szamáron egy átszellemült arcú férfi, akinek mélytüzű tekintete felülemelkedik az egymást sodró, hömpölygő sokaságon, s körülrepüli Jeruzsálemet, mint valami méltóságosan kóválygó madár. Vájjon mire gondol? Az Olajfák hegyének lejtőjénél kísérői kiáltozni kezdenek: “Áldott a Király, ki jő az Urnák nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” Lelkesedésük áttüzeli a körül-tolongókat is. Egyszerre felismerik a bevonulót. Hires ö már a nép között gyógyító kezéről, viharüző szaváról, bölcs igéiről. “Ez Jézus, a galileai Názáretböl való próféta”, mondják. Sokan már köpenyüket vetik az útra, mások zöldelő galyakat nyesnek a fákról és hintik, szórják az érkező elé. A hagyományokat megszentelni zarándokló nép Jézusra kiált áldást “Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Urnák nevében! Hozsánna a magasságban!” S valami határtalan öröm remegteti az emberek szivét. Ugyan ki sejtené az ünnepelt szörnyű végét néhány nap múltával? Jézus e cselekedetével végkép magára vonta ellenségei haragját. Pohara betelt. Ő, aki mindidáig kerülte az ünnepeltetést, most némán elfogadta, hogy Messiássá kiáltsák ki. Miért? Hiszen, ha nem teszi, a pártfogó falusiak körében békés, magas korig hirdethette volna evangéliumát. Miért vállalta a Messiás-királyságot? * A Makkabeusok hősi korszaka után Pompejusz Kr.e. 63-ban elfoglalta Palesztinát. Judea római uralom alá került. Az elnyomott nép körében erre ujult erővel támadt fel az évszázados váradalom az ószövetségi próféták által megjövendölt Messiás-király után. Őt várta, benne reménykedett mindenki, aki — úgymond — “felölté az igazságot, mint pánczélt és a szabaditás sisakja van fején; felölté a bosszuállás ruháját, mint köpenyt” ... s “cselekedetek szerint fog megfizetni: haraggal ellenségeinek, büntetéssel szorongatóinak” (Ésaiás 59:17-18). Vájjon eljön-e, avagy sanyargatott emberek ábrándja csupán? Jézus ilyen kor levegőjét szívta magába. Átélte nemzete nyomorúságát, tudott a Messiásról szőtt álmokról és Galileában nevekedvén fel, ismerte a pogány világ nagy vallási éhségét is, hogy a teremtett világ sóvárogja-várja a Megváltót. * Nyilvános működése folyamán a legkülönbözőbb vélemények alakultak ki felőle. Némelyek Keresztelő Jánosnak mondották, mások Illyésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Egyszer már, amikor csodásán megszaporitott kenyereivel jóllaktak az emberek, királlyá akarták tenni, de ő elvonult előlük. Egyedül szűk tanitványi körének jelentette ki magát, de megparancsolta nekik “hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus Krisztus.” Az ő ideje még nem érkezettt el. A Messiás-király virágvasárnap jelentette ki magát nyilvánosan. Jézus bevonulási előkészületeiből kétségtelen, hogy nem véletlenül ment fel az ünnepre, s hogy fontosságot tulajdonított cselekedetének küldetése végrehajtásában. Nem véletlen az sem, hogy három evangéliumban a jeruzsálemi bevonulás után a templom megtisztításáról szóló történet következik, amikor az alázatos vallástanitó kezében ostor suhog, s királyi hangja csendül, amint Isten nevében kiveri az üzletelőket s templom pitvarából: “Az én házam imádságnak háza, ti pedig azt latrok barlangjává tettétek.” * Messiási ünnepeltetése eldöntötte végét, s a gonoszság válasza nem soká késlekedik. Nagypéntek reggelén Pilátus udvarában tövises ágakból lesz koronája és egy közlegény köpenyét aggatják rá palástul, majd nádszálat dugván jogarként kezébe durva katonák mulatják vele magukat, hogy azután a helytartó kivigye és rámutasson: íme, az ember, a Messiáskirály! — S aki néhány napja pálmák lengetése és hódolat között érkezett Jeruzsálembe, majd reszkető léptekkel vonszolja trónusát, a rabszolgák bitófáját kifelé a város-kapun. S keresztjére tűzve három nyelven is az Írás: “Ez Jézus a zsidók királya.”— A virágvasárnap a nagypéntek bevezetése. * Jézus virágvasárnapi bevonulásával és nagypénteki keresztáldozatával megmutatta, hogy uralma nem aranyon vagy fegyvereken alapul, “nem e világból való”, hogy országlásának örök fundamentuma a szeretet. “Annakokáért Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Ur az Atya Isten dicsőségére.” Ő szólít ma táborába benneteket: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok! Forró Sándor Nagypénteki imádság Megváltó Krisztusom, Istennek Fia, testté lett Ige, leborulok keresztfád elé. Megtörve és megalázva hajtom meg fejemet előtted. Most, a nagypénteki sötétségben fölragyog előttem teljes dicsőséged és reám sugárzik földöntúli szereteted. Alászállottál a földre és bűneimet mint véres keresztet válladra vetted, büntetésemet, halálomat, kárhozatomnak kínjait érettem elszenvedted. Önként és szeretetből történt mindez, és éppen ezért nem tudom soha elfelejteni tekintetedet, amellyel reám nézel a keresztről. Nem tudok kimenekülni kezed érintése alól, amelyet átszögeztek énérettem. Megvallom mélységes fájdalommal mindazokat a gonoszságokat, amelyeket magamban hordozok, s amelyek miatt a halált magadra vetted. De feltekintek reád, közel vagyok hozzád. Könyörgök: ennek a véghetetlen szeretetnek az erejével kényszerits engem arra, hogy én is eggyé legyek veled halálodban, mint ahogyan te eggyé lettél énvelem. Leborulok előtted és megvallom, hogy Királyom és Uram vagy. A véres keresztfa a te királyi széked, a gyötrelmes szenvedés a te dicsőséged, kiomló véred a drága ár, amin engem megvásároltál a bűntől, Isten büntetésétől. Úgy kiáltok hozzád, mint az a szenvedő ember, az a megtért bűnös, aki megismert téged az utolsó órában. Uram, emlékezzél meg énrólam is: óh, hadd támadjak fel veled együtt. Óh, vezess a halálból az életbe. Ámen. (Muraküzy Gyula: A Sionnak hegyén ...)
