Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 11-12. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Ji,arctcsonxji Ól v Jöjj el szép karácsony, esedezzük újra, Hozz égi balzsamot a lelki rabokra. Millióknak kezén csörög a lánc máma, Vedd le Názáreti, ez lelkünk imája, Betlehem égboltja lángoljon dicsfényben S találjunk egymásra a bűnös sötétben; így a vaksötétben sir a nyomorúság, Csillagod fényénél nevet a boldogság. Sajog is a szivünk, mikor zeng az ének, A sok halott tárgy közt a pénz istenének. Ha angyalok ajkán száll felénk a mennyből: A mi nagy bánatunk szépségén megenyhül. Ám a kevély zsarnok csufolódva hörög S rombolja a hidat lelkünk és menny között; Éneklő angyalok ujjain a hárfa Megszakad, mert rácsap Sátán kalapácsa. Az északi égbolt lángolva füstölög S a nép zugó ajkán az átok mennydörög; Napkeletnek egén: néma szomorúság, Csillagtalan éjbe fűlt ott a boldogság .. . Magyar nép nevében, arra kérlek, Mester: Véres Golgotánkon minket ne feledj el; Hü fiaid leszünk porig is alázva, Csak szent Igéd legyen lelkűnknek világa. S karácsony estéjén szent oltárunk mellett Ragyogjon mi reánk Megváltó szerelmed, Betlehem égboltján hő sugáru csillag Mutassa mi nékünk, hogy Te még velünk vagy. Pálcza János Mohácsy Endre: TIROLI TÖREDÉKEK Tirol-vorarlbergi karácsonyi szolgálatom volt nekem a legszebb. Első-napi, délelőtti, innsbrucki Ámen után nyomban a vasúthoz rohanhattam, az ige testté léteiét bennem úgy menekíthettem, hogy nem kellett közben istentisztelet-utáni gyermeteg sirámokat nyelegetnem, sem a kővésbbé gyermeteg pletykálkodási szándékokat elfojtogatnom, sem a tojáspor, a tejpor-osztások gomolygó utófelhőit széthessegetnem, sem az ilyes “elismeréseket” elkönyvelgetnem, hogy: “No-jól-meg-tetszett-mondani-nekik, csak-az-a-kár-hogy-nem-fogadják-meg”, persze mindéglen is és csakis: ők, azok, ő, az.. ! Sem azokat nem kellett ilyenkor vigasztalnom, akik igy kezdték “A múlt vasárnap -nem- tudtam - eljönni - nálunk - nagyon - rossz - a-kézbesités ! De-a-szomszéd-tudta-és-mégsem-szólt...”, és nem is kellett vagy századszor eldadognom szabadkozva-bocsánatkérősen, hogy az istentisztelet: nem egyesületi közgyűlés, nem klubösszejövetel, nem traccspartie, sőt nem is divatbemutató, sem társadalmi felvonulás, sem nem én-parádézás stb. stb. Az ige testté-létele igy az is lett, hogy szépen-simán lehántotta rólam a köznapi emberségek és kevésbbé “emberséges” prózáját. Nyomban átadhattam magamat a a majdnem-üres karácsonyi gyorsvonat halkan-kattogó, lágy ringatásainak. S ahogy a száguldó nagy ablakok filmjén havasok fehérségéről visszatükrözött sok-sok villanykörtének estére kigyult aranyos-fénye úgy érezhettem nagy-mély békességben, hogy e pillanatban egy egész világ fut velem menekítvén magát az egyetemesen emésztő tülekedésből, s menekíti magában az örök gyermeket, a tiszta ár ömökre-vágy okozás gyermekségét... Mindegy az, hogy hol-mikor éli ezt a beteljesülést: gyermekkori plafonigérő karácsonyfa játékhalmaza alatt diósbáiglit-majszoló pufókságban, vagy később már, amikor mind kisebb lesz a karácsony fája; vagy még későbbi valóságosan történeti időkben s téteken, amikor-annyiszorel is tűnt egészen: intelmes figyelmeztetésnek is, de amaz első karácsony élményének is, amikor közvetlenül a Gyermekből áradott a fény a világba: a vészterhes felhőkkel sötétült, viharfeszültséges világba, minden-jövendőkre szóló, világolós, tiszta és áthidalhatatlan: Ellentétnek is ... Bregenzi karácsonyi szolgálat-élményeimben még felfelvillant református magyar szolgálatunk alapitóinakmegszervezőinek szelleme: szent akarásoké, nagy konferenciáké, értekezleteké, a tört és letört szándékoké, a nagyobb és a kisebb kezdeményeké, a sokféle megítéltetések szótlan elviseléséé, a szívóssá veretezettségé is ... Ebben a világosságban arcok és arculatok csillantak fel nekem: az aszkétás Nagy Sándoré, kinek magyar ságos kézirat-halmaza oly hamar lett egyetlen szép-nagy monológgá; a mindég is derülátón mosolygós Soós Gézáé, ki hivő magyarok egyesitő szellemének uj útjait kereste szüntelen; az élet-vidám Andrásé, ki kitűnő képessé geit-energiáit Ausztrián, Svájcon is újra meg újra végigcikáztatta: szóban, írásban, akciózásokban; a rendíthetetlen nyugalma Jánosé, ki mély érzékenységét akaraterejének kőkeménységével vértezte ... és a többieké is, akik olykor “egy akarattal, együtt valónak”, s ha nem “egy akarattal”, akkor is “együvé” szorultak, mert egybe szoritota őket sajátos helyzetük katlana, kör ülte és körülöttük örvénylődvén-hömpölyögvén az idegen hitvallási és politikai előítéletek, a sokféleként ellentétes ideológiák, az ellentétes s egymással is ellenkező érdekeltségek. .. no meg a sértett személyi hiúságok berzenkedései, és a beláthatatlan széles skálájú intrikálgatások szelleme ... ! S éppen is ebben a teljes “katlaniságban”, a magyar nyelvterület totális elzártságainak esztendőiben: református magyar írásokat szedett a nyomdász, aki egy kukkot sem értett magyarul, hogy pl. a Jöjjetek cimü folyóirat hívja a hitvallásos magyarokat istenes magyarságuk elmélyítésére: Ausztráliától Dél-Amerikáig, Nyugat-Európától az afrikai idegenlégióba vetődött magyarokig... ; magyar Írások, Írásbeli táv-oktatási leckék litografáltattak; külön ifjúság-szolgálat, sőt Bethlen Kollegium szerveződött; református egyházi konzisztorium létesült s hozott határozatokat a nagy-világba szétszóródott református magyarok lelki, tehát nem politikai, nem “oldaliságos”, nem az “ismusok” megszállottjainak, vagy a “langyossá” “korszerüsödötteknek” gondozására ... “Eredmény?” “Gyümölcsök?” Élmény is: a körülzártságé, az elszigetelődöttségé, tehát a mindenkori reformátusságé is, és a mindenkori, egyetemes magyarságé is .. ! Egység is: de nem az egymásmellé tologatott konferenciás vagy bankettes székeken, tömeggyüléseken... de: őbenne. Ajándék is, de Isten ajándéka, aki az önállásraszoritottságot adja-adta, Ki sujtolóra emelt Kezével is az öntevékenység képességét ajándékozza! Ékesség is, a karácsonyé, a szeretet testté-születéséé, a szeretetért való szenvedni-tudásé is, meg az öröm ékessége is, hogy Isten sújt vagy emel, tehát: van ... ! És volt is, van is, lesz is Néki Szolgálata... !
