Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)

1965-06-01 / 6-7. szám

MAGYAR EGYHÁZ

5

Hogy Mindnyájan Egyek Legyenek

Fr. Király Kelemen uj könyve Katolikus-Protestáns Egységtörekvés Története Magyarországon. Irta: Fr. Király Kelemen O.F.M. Standard Press, New Brunswick, N. J., 1965. 143 oldal.

“Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibenniink, hogy elhigyje a világ, hogy te kiildtél engem” (János 17:21). Üdvözítőnk főpapi imájának egy kérése ez. Összhangban van ez a kérés sok más bibliai hellyel s az egész Szentirás szellemével. Kifejezi az egyház egységét, az Una Sancta Ecclesia fogalmát. Ez az egység részben megvan, részben pedig a hit és imádság tárgya. Megvan annyiban, hogy Jézus Krisztus különböző egyházai között — éppen azért, mert Ő a Fő — sok az összekötő kapocs és még sincs meg, mert a különböző egyházak nagyon sok kérdésben eltérnek egymástól és sokszor testvérietlenül állnak egymással szemben.

Az egység és széttagoltság kérdése mindig probléma volt a gondolkodó keresztyének számára. Probléma volt Róma számára is, a reformáció egyházai számára is. Érthető, hiszen ha az Ige egyházai vagyunk, nem lehetünk közönbösek az Igében rejlő paranccsal szemben. Az egységért való felelősség szülte a különböző korok ökumenikus törekvéseit.

Az oikumene görög szó. A karácsonyi evangéliumban Lukács használja mikor elmondja, hogy a római császár az “egész lakott föld” összeírását rendelte el. Később a nagy egyházi atyák, mint például Ágoston, ezt a szót nem az egész emberiségre értették, hanem az egész egyházra, a föld kerekségén élő, szétszórt Isten-népére. Mikor az egyházi zsinatok a közös hitvallást Írták, azt ökumenikusnak, egyetemesnek nevezték. A reformáció klasszikus hitvallásaiban újra előtűnik a gondolat, hogy a rákövetkező századok egyházi polémiái idején el-elrejtőzzék, majd újra jelentkezzék a egyház egyetemességére vonatkozó hitvallás, amely a különböző korokban emlékeztetőül szolgált arra nézve, hogy a keresztyén egyház tagjai összetartoznak, ha más-más templomban és más-más formák között imádják is Istent. Lényegében egy nyugtalanító gondolat égett minden időben a Krisztushoz legközelebb állók lelkében, hogy mi hiszünk bár egy “közönséges” (egyetemes) keresztyén anyaszentegyházat, de ez még mindig csak a hit tárgya. Nem lehet sokáig hallgatni Krisztus főpapi imáját, hogy “mindnyájan egyek legyenek” s az Ő nagy programját, hogy legyen “egy akol és egy pásztor”, úgy, hogy szégyenkezve ne érezzük, mily szétszórt, szétdarabolt, sokszor egymással szembenálló s egymásra sarat dobáló gyermekei vagyunk mi, különböző egyházak, a Jézus Krisztusnak.

Ennek a nyugtalanító gondolatnak történelmi jelentkezéseit teszi tárgyilagos vizsgálat tárgyává a közismeretnek és tiszteletnek örvendő egyházi iró, Király Kelemen. Könyve a reformáció és ellenreformáció időszaka felekezeti légkörének vizsgálatával kezdődik. Vizsgálódásaiból kitűnik, hogy a reformátorok nem szakadást, hanem megújulást kívántak. Amikor pedig, a tridenti zsinat végzései következtében, a reformáció egyházai dogmáikból erős sövényt fontak maguk körül, a kerítés sohse volt oly magas, hogy felette meg ne tudták volna látni a feléjük nyújtott kezet, jöjjön az Róma irányából, vagy az egymástól is eltávolodó protestáns tábor egy-egy tagjától, így reámutat a protestáns egyházak közötti egységmozgalmakra, az ellenreformáció kora nagy irénikus (békéltető) teológusai, a református Pareus Dávid és a lutheránus Callixtus György uniós törekvéseire. A 19. század

első és második évtizede fordulóján pedig felmerül a római katolikus és protestáns egyházak szervezeti egységének gondolata. Akkor még túlságosan nemzeti lélekről szóló romantikus tanítás inspirálja ezt a mozgalmat, melynek legjellegzetesebb képviselője Kazinczy benedekrendi szerzetes barátja, Guzmics Izidor volt.

A korszak egyesítési törekvéseinek másik, politikai célkitűzésekkel összefonódó megmozdulása, az evangélikusreformátus uniós mozgalom. Zay Károly idevonatkozó gondolatait Kossuth népszerűsítette a Pesti Hírlap hasábjain.

A 20. század egységmozgalmai magyar földön lejátszódott eseményeinek vizsgálata — ezen a ponton válik az eddig is érdekfeszitő tanulmány lenyűgöző olvasmánnyá — arról tanúskodik, hogy az eszme már tisztult formában jelentkezik, mert az egység útját többé nem emberi, politikai, nemzeti meggondolások alapján akarják munkálni, már az Igéből származó parancs fordítja egymás felé a füleket és sizveket. Korunk egységmozgalmának nagy eredménye, hogy a keresztyén egyházak hitben mindig vallott egységének megvalósitása felé magyar földön, korukat megelőzve, néhány fontos gyakorlati lépést tettek Krisztus követői. Már bünbánattal említik azt a szomorú tényt, hogy Krisztus egyházai egymással gyűlölködő harcban állottak. Világviszonylatban a római egyház már nem tanúsít kérlelhetetlen elzárkózást. A protestáns egyházak képviselői — megfigyelői minőségben — jelen vannak a II. Vatikáni zsinat tárgyalásain. Róma is elküldi képviselőit, hasonló minőségben, az Egyházak Világtanácsa gyűléseire.

Ami a szétszórtságban élő magyarság köreiben észlelhető mozgalmakat illeti, a szerző örömmel állapítja meg, hogy a protestáns és római katolikus lelkészek között folyó párbeszéd már túllépte az udvarias érintkezés formáit és egyre inkább magán hordozza az egymás megismerése és megértése keresésének komoly ismérvéit. Már kezdjük Ízlelni, mire gondolt a zsoltáros, amikor igy szólt: “Mily jó az atyafiak között az egyesség.”

Király Kelemen, bár egész életét a keresztyének között való egység építésére, szentelte, maga is észrevehető nagy utat tett meg 1942 óta, amikor is megjelent első nagy munkája A keresztyén egyházak egysége címmel. Annak olvasásakor lehetetlen elrejteni azt az érzést, hogy a szerző még nem tud szabadulni a XI. Pius pápa 1928- ban kiadott Mortalium Animos kezdetű enciklikája szűk kereteiből, miszerint mindenféle egység és összefogás alapja egyszerűen abban találtatik, hogy az eltévelyedettek térjenek vissza Rómához. Mostani munkája már címlapján is hirdeti (Schmidt Béla református festőművész munkája), hogy az egység Krisztus keresztje tövében keresendő.

Római katolikus és protestáns keresztyének közötti szervi egység létrehozatalára ma még kevés reménység van, mivel az egyház lényegéről és az egység útjáról vallott tanítás a két oldalon ma még radikálisan más. Viszont éppen a szervi egység hiányában válik szükségessé az összes keresztyének egyetemlegességét tükröző szolidaritás gondolatának ápolása és erősitése. Közben igyekezzünk megkeresni, komoly és őszinte párbeszéd formájában, mindazt, amit közösen hihetünk és elszenvedvén egymást szeretetben, úgy igyekezzünk megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelékében, hogy az áthidalhatatlannak látszó tan- és szervezetbeli különbségek ellenére is oda tudjuk magunkat szánni az atyafiak között való egyesség őszinte keresésére, gondos ápolására és a közösen végzendő szolgálatok teljesitésére. Az egység útja keresésében és járásában eligazít bennünket Isten Igéje: “Az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, az Ur Jézus Krisztusban” (Efézus 4:15).

Kölcsönös törekvés az igazságra. Miközben az igazsá-