Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Szőke István: URVACSORÁZÁSUNK JELLEGZETESSÉGEI Az egész nagyhét gondolatköre és a húsvéti istentisztelet sákramentális. Középpontban a bűnt megbocsátó kegyelem és a hívőt megváltó áldozat áll. Nagyünnepeinken úrvacsorával élünk és ünneppé teszi az egyéb alkalmakat a sákramentomnak magunkhoz vétele. Nem minden keresztyén templomban van ez igy, ez magyar református tradició. Bár nagyhét, főleg nagy csütörtök és nagypéntek azonos jelentőséggel bir más amerikai egyházi rend szerint is, — sőt a csütörtök esti urvacsoraosztás nagyobb mértékben fejezi ki a nagy nap jelentőségét, — de ami a husvétot a hivő magyar reformátusnak mély, lelki ünnepévé teszi: az az urvacsoraosztás; amikor a feltámadás ünnepén hirdetjük az Ur halálát és magunkévá tesszük, hittel elfogadjuk a megtöretett test és kiontatott vér elpecsételő érdemét. Az “elvilágiasodott” ünnep külső szépsége, könynyen feledésbe menő fellelkesedése között, mint sziklára épített vár fundamentuma, maradandó “élmény” a megfeszített, de föltámadott Krisztussal való lelki egyesülés. Ez a helyzet karácsonnyal is, amikor az érzelgős és gyermeki örömökkel telitett ünnepet komoly, felnőtt síkon is áldottá teszi az úrvacsora megrázó komolysága. Vagy akár pünkösd ünnepén is, amikor a sákramentom érinthető és Ízlelhető jegyei emlékeztetnek Krisztus történelmi szerepére, megőriznek spiritualista tévelygésektől, de egyúttal az ünnep lekicsinylésétől is. Az úrvacsorával való élés felnőtt, szinte férfias cselekmény, mély lelki élmény és megtapasztalás. Ha ez igy van, akkor érdemes megfigyelni a megszokottat és megőrizni a magyar református szertartás szerinti urvacsoraosztást, annak még kifejező, külső formáját is, egyes jellegzetességeit. Urvacsorai szertartásunk elengedhetetlen része a nyilvános vallástétel, amit mi különösen a kérdés-feleletek formájában hangsúlyozunk ki. Nem engedjük szabadjára ez által az urvacsorázó gondolatait, nem adunk bátorítást neki a “mindegy, hogy hogyan, csak higyjen” elv alapján. A kérdések rendkívülien alkalmasok a megalázó és felemelő hit erősítésére. Mi az urasztalához “járulunk”, tehát ténylegesen oda jövünk, vagy az asztalt körül álljuk. Nem maradunk a padokban. A szent jegyeket a lelkipásztor, az Ur “hivatalos szolgája” osztja ki s még ha kis poharakat használunk is, nem önmagunk vesszük a tányérról. Az urvacsorázás alatt énekelünk, melyben mindenki részt vesz, még a közvetlenül urvacsorázó csoport tagjai is. A jól megválasztott énekek a helyes irányba terelik a hivők gondolatait, erősitik hitét és megfelelő módon töltik el azt a várakozási időt, mig mindenki részesült az úrvacsorában. Vigyáznunk kell viszont arra, hogy a helyi szokásokat ne azonosítsuk a tradícióval, se fölébe ne helyezzük a tiszta református keresztyén tanításoknak. Ezért a fenti tiszta jellegzetességek mellett futólag érintjük azokat a zavaros dolgokat, amelyeknek bizonyos fontosságot tulajdonítanak az azokat gyakorlók. Elsőnek vesszük az úrvacsora előtti étkezés kérdését. Azt, ha valaki önmegtartóztatásból, vagy “tiszteletből” addig nem eszik, mig meg nem urvacsorázott, az illető személyes dolgának tartjuk. De ha valaki úgy gondolja, hogy nem illő, vagy egyenesen nem szabad reggeliznie, az téves utakon jár és annak tovább adása nem református tradició. Azután az úrvacsorához “méltóképen” való előkészület, vagy egyszerűen előkészület hiánya a legritkább esetben lehetne ok arra, hogy távol tartsuk magunkat; a legtöbb esetben ez a leghanyagabb kifogás. A sákramentomhoz “illendő módon való előkészület” soha se teszi az embert “méltóvá” az azzal való élésre. Ez legkevésbbé keresztyéni felfogás. A szükséges lelki állapot nem idő kérdése, hanem a töredelmes szívé és alázatos léleké. Betegeink, elgyengült öregjeink néha tartózkodnak az úrvacsora vételétől, mert úgy vélik, az csak a halálos betegeknek való. Mintha a makkegészségesek nem urvacsoráznának! ? Külömben is a sákramentom nem a testi, hanem a lelki betegek (bűnösök) számára orvosság. Az úrvacsorával rendszeresen élő betegnél nincs szükség arra, hogy az utolsó pillanatban, vagy a haldoklás idején még külön hívják a lelkipásztort urvacsoráztatásra. Vannak olyanok is, akik tervszerűen évente csak egyszer, vagy kétszer urvacsoráznak — “nehogy megártson.” Mi évente legalább hét alkalommal terítjük meg az Ur asztalát. Anélkül hogy azt csak szokásból, vagy gépiesen cselekednénk, urvacsorázzunk annyiszor, ahányszor csak lehetséges. Őrizzük és ápoljuk tehát mindazt, ami nemes, szép és magasztos a mi urvacsoraosztásunkban, de őrizkedjünk továbbadni saját hibáinkat és félremagyarázott tanításainkat a tradició jól hangzó neve alatt. Végső fokon ez az élő hit kérdése. Aki hittel él az úrvacsorával, afelé hangzik az Ur szava: “Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” Ábrahám Dezső: ENGEDELMESSÉG SZENVEDÉS ÁLTAL BÖJTI GONDOLATOK “Ámbár Fiú, megtanulta azoktól, amiket szenvedett, az engedelmességet.” Zsidókhoz irt levél 5:8. VÁJJON HÁNYÁN mondhatják el magukról azok közül, akikhez ezek a sorok eljutnak, hogy életükben még nem tapasztalták meg a próbát és csapást, s hogy Isten milyen szenvedések által tanítja az ő gyermekeit. Bizonyára sokkal többen vannak olyanok, akik életükben sokszor átmentek már a halál árnyékának völgyén s a bibliával elmondhatják, hogy az Ur a szenvedések által tanít bennünket! Ha mégis el-elcsügged bennünk a szív a sok próba alatt, ha elalélni látszik is a lélek, tekintsünk szét ebben a világban és elesett állapotunkban lássuk meg felebarátainkat, de legfőképpen vessük tekintetünket az Ur Krisztusra, aki “ámbár” Isten fia volt, mégis szenvedések révén tanulta meg az Isten akaratának való engedelmességet. Minden próba vagy csapás idején reménység kell, hogy eltöltse szivünket, mert a mi Megváltónk előttünk járt és a szenvedések iskolájában mutatta nékünk az utat, melyen nekünk kell járnunk. ISTENNEK ÖRÖK törvényei alól senki sem veheti ki magát. Noha Krisztus Isten egyszülött fia volt, mégis emberekhez hasonló testet vévén fel, neki is hozzánk hasonlóan, szenvedéseket kellett elhordoznia. Sokan érthetetlenül állanak Isten törvénye előtt, s nem tudják, hogy miért kellett Isten fiának, az Ur Jézus Krisztusnak a szenvedés ösvényén járni. Emberileg szólva sokan úgy gondolják, hogy csapás csak azokra kellene szálljon, akik gonoszok, akik Isten ügyének ellenségei; s hogy miért kell az igazaknak és jóknak is e földi életben szenvedni, már megfejthetetlen titok marad sokak számára. Ha azon-
